Megtalált érzelmek /befejezett/

Tizennyolcadik lobbanás

A férfilétnek meg vannak a maga nehézségei. A majd minden napos borotva, küzdelem a szőr növekedésével, úgy mindenhol a test felületén, vagy ott a reggeli merevedés. Elkezd az ember kamaszodni és gyakorlatilag minden reggel erre ébred. Később persze ez enyhül, ahogy a hormonok is lehiggadnak, de még így is gyakran megesik, hogy ezzel a kellemetlen szituációval ébredünk. Tudom én, hogy teljesen természetes, csak épp, ha az ember egyedül van, egy idő után már magához sincs kedve. Többségében elég, ha várok, a helyzet magától úgy is megoldódik, de ez a mai reggel nem ilyen. Nem elég, hogy pirkadat előtt riadtam fel, még a testem is jól szórakozik rajtam. Tudom én, hogy mi a baj. Az a havi kettő nem elég. Aktívabb helyzetekben kettő egymás után is simán megy, akár minden nap. Az, hogy évek óta sanyargatom magam abszolút nem segít a helyzetemen.

Sóhajtva fordultam a hátamra, miközben az ágyékom meglehetősen feszül. Őrült álmom volt. Még most is érezni vélem a selymet ujjaim alatt. Érzem a nyári gyümölcs zamatos ízét a számban, látom a kékes vibrálást. Azt hiszem, most kezd az agyam megbomlani. Igyekszem mély levegőt venni, de testem továbbra is makrancosan ellenáll. Belsőm tekereg, úgy érzem, ha nem kapok valahogy enyhülést, szétvet a feszítő érzést.

Lehunyom a szememet és erősen koncentrálok, azonban a képek az agyamba be-becsúsznak. Látom a mosolyt, érzem az illatot, bőrömön az érintést, amit néha nekem adott. Annyira vágyok az érintésre, hogy egészen beleremegek, mint falevél az őszi szellőbe. Végigborzongok, de nem mozdulok. Lélegzek. Szinte már kényszerítenem kellett magam, hogy vegyem a levegőt és ne ziháljak. Miért ennyire nehéz most? Miért látom őt? Miért képzelem el ennyire lehetetlen helyzetben? Még mindig láttam a tekintetét, a csillogást, a megértést. Ujjait éreztem a kezemen, lábát az enyémhez érni. Minden annyira élénk, annyira vérpezsdítő, pedig a töltete nem más, mint a szeretet. Engem mégis elért, megbolondított belülről.

Ujjaimat a takarómba véstem, nem akartam engedni testem könyörgésének. Nem akarok így magamhoz érni, nem akarom pont őt odaképzelni. Áltathatom magam, hogy képes vagyok elvonatkoztatni tőle, de nem fog menni. Tudom. Mihelyst az érzések elszabadulnak, minden gyorssá válik és remegtetővé. Nem fogok tudni gondolkodni, a szenvedély fog vezetni, majd a lopott gyönyör után marad a lelkiismeret furdalás. Hogyan lennék képes ezután a szemébe nézni? Hogyan lennék képes tekintetének szépséges sugarait elviselni?

Vettem pár mély levegőt újra, de a belsőm túlságosan zsongott. Túlságosan hiányolt. Vágyott egy másik ember érintésére. A pezsgésre, arra, hogy ne ilyen csökkent módban üzemeljen. Évek óta így éltem. Háttérbe szorítottam mindent a lányom miatt. Magamat is, az igényeimet is és most pokolian nehéz. Éreztem, hogy nem bírom elnyomni, nem bírok parancsolni a bennem éledező szörnyetegre. Nyeltem egy nagyot. A fantáziámat hívtam segítségül, mint kamasz koromban olyan sokat. Próbáltam koncentrálni, elképzelni, hogy mit is szeretnék, mire vágyok, mert tudtam, hogy másképp a hajnalom nem érhet véget. Körmeimet a takaróba véstem újra, miközben igyekeztem elképzelni, milyen mikor egy másik ember érint, mikor ujjak játszanak testeden megfelelő dallamot. Kezemet magamra csúsztattam, ujjaimmal bőrömet érintettem. Számat beharaptam, mert valahol szégyelltem kicsit, hogy nem bírok úrrá lenni a vágyaimon. Egy hangocska azt suttogta, hogy ne bánjam, adjam meg a testemnek azt, amit kíván. Nem az első és nem az utolsó lenne az életemben. Azonban a képek szét-szétugrottak a fejemben. A kékes derengést láttam folyamatosan, a nyár hívogatott kellemes, gyümölcsös illatával. És én menni akartam a meleg alkonyatba, a harmatos hajnal felé. Bármennyire is igyekeztem, az érzéseim elszabadultak, nem tudtam kontrollálni, ahogy magamhoz értem. Apró sóhaj szakadt fel számon, ahogy ujjaimmal simítottam végig magamon. Az érzés, ami hiányzott felszínre tört, de hozta magával a kétségbeejtő vágyakozást is. Szerettem volna érezni a napnak sugarát, a tavaszi szellőnek fújdogálását. Azt akartam, hogy az őszi szél nevetést hozzon, hogy egy szépséges kék madár, nekem daloljon. Ahogy a képek felvillantak, ahogy orromban éreztem a szedret minden olyan mássá vált. Kiéleződtek érzékeim, mindenem megfeszült. A szívem olyan hevesen dobogott, hogy úgy éreztem menten kiugrik a helyéről. Zakatolt egy dallamot, amit már régen nem hallottam, de most ismét fülemüle szólalt meg a lassan éledező világomban. Akartam a tündöklő illúziót, akkor is, ha utána minden szomorúbb lesz és talán kietlenebb.