Megtalált érzelmek /befejezett/

Tizennegyedik lobbanás

Álltam az ablak előtt és néztem hogyan kúsznak fel a nap sugarai a szomszéd ház falán. Az őszi, sápadt fény érdekes, már-már földöntúli színbe vonta a szemközti épületet. Kezemben gőzölgött a kedvenc teám. Csend honolt a lakásban. Azokat a perceket éltem meg, amiből egy szülőnek kevés jut. Azokat, amelyeket csendben, elmélkedésben tölthet. Nem kell azon gondolkodni, mi lesz a következő játék, mi lesz az ebéd. Ezek a pillanatok csak az enyémek. Szerettem mindig nézni a napfelkeltét, mert mindegyik kapcsán úgy éreztem, hogy egy újabb nap jön el, ami újabb lehetőségeket rejt magában. Most azonban nem éreztem ezt. Nem akartam az új napot. Az elmúlt napokra vágytam. Rá vágytam. Az a nagy büdös helyzet, hogy valamiért minden egyes nap sikerült álomba filmezni magunkat és ő annyiszor aludt el a vállamra hajtva fejét. Minden egyes alkalommal éreztem szeder illatát, hajszálainak pille cirógatását. A legijesztőbb viszont az a tény, hogy eszemben sem volt felkelteni és arrébb tessékelni. Élveztem, hogy velem van és élveztem, hogy csak rám „figyel". Régen vágytam ennyire valakinek a figyelmére, de az övét akartam. Szerettem volna, ha mindig rám mosolyog, mikor haza érek és azt is, hogy hétvégén is lássam. Nem kellett volna ilyeneknek járni a fejemben, de egyszerűen a belsőm nem engedte el ezt a gondolatot. Szívem minden egyes alkalommal, mikor meglátom, félrever és bármilyen fura, stresszes napom is volt, jelenléte megnyugtat és felvidít. Olyan ő, mint napsugár a zivatarban, világítótorony a tengeri viharban, szivárvány a komor, esős égbolton. Bármikor is hallat magáról, átmelenget. Bármit is teszek újra és újra eszembe jut. A hétvégék szinte hosszúnak tűnnek, amiért nem láthatom. Mindig ír. Szombaton is és én akaratlanul mosolygok még egy idétlen képen is. Szeretek együtt lenni lányommal, de mióta ő az életünk része, ezeket a hétvégéket borzasztó hosszúnak érzem. Nem ragad már mindig magával a vidám, csivitelő gyermekem, a programok, amelyeket együtt csinálunk évek óta. Hiányérzetem támad, mihelyst új dologba kezdünk. Szeretném, hogy velünk legyen, de az agyam mindig lefékez. Védeni próbál és talán igaza van. Nem kellene önként a tüskés bokorba sétálnom újra. Azonban mikor újra és újra eszembe jut, és nincs olyan, hogy nem történik meg ez, mert lányom is folyton emlegeti, a belső halkan zizegni kezd. Talán mesél valamit, talán kér, de én nem teljesíthetem azt, amire vágyik.

Sóhajtva ittam bele a teámba. A meleg folyadék felmelegített, de már közel sem éreztem olyan hatásosnak, mint Reece jelenlétét. Mi történik bennem? Miért érzem őt ennyire fontosnak az életemben? Ez már túlmutat azon, ahogy Koharuval bánik, ehhez lányomnak már vajmi kevés köze van. Ő maga az, aki belém vésődött kedves mosolyával, szép szavaival.

- Jó reggelt, apa - hallatszott hátam mögött az álmos hang. Letettem a bögrét és lányom felé fordultam.

- Még csak hajnalodik - mosolyogtam rá.

- Pisilni kell - suttogta, majd a wc felé totyogott. Mosolyogva néztem utána. Ennyit a szabad gondolatokról. Ha az embernek gyereke van, ezen pillanatok, tizedmásodpercekké avanzsálnak vissza.

Pár perc múlva hallottam a vízcsobogást, majd a meztelen talpak csattogását a padlón.

- Álmos vagyok - dünnyögte felém sétálva.

- Akkor feküdj még vissza, kicsim - vettem fel az ölembe, mikor hozzám ért. Vállát a fejemre hatotta.

- Gyere velem, apuci - kérte csendesen. Egy pillanatra sem fordult meg a fejembe, hogy nem teljesítem kérését. Magamhoz öleltem és a szobája felé sétáltam vele. Letettem az ágyra, majd mellé fészkeltem magam. Most örültem igazán, hogy lebeszélt a hercegnős, gyerekágyról és nagyot kért. Ebben én is kényelmesen elfértem. Hozzám gömbölyödött, átölelt piciny kezével. Magunkra húztam a takarót, puszit leheltem feje búbjára.