Megtalált érzelmek /befejezett/

Ötvenkettedik lobbanás

Azt hittem, ajándékot vásárolni nem nehéz. Általában mindig tudtam, mire vágyik az ajándékozott. Ha gyereke van az embernek, komplett listát kap, amiről szemezgethet kedvére. Az én lányom soha nem volt nagy igenyű, a listán szereplő dolgok még a legrosszabb időinkben is teljesíthetőkké voltak. Nem mondom, hogy nem volt olyan időszak, mikor kicsit nehezebb volt teljesíteni a kérését, de akkor inkább én jártam a talpán elvékonyodott cipőben. Nem ő kérte, hogy legyen. Jött és boldoggá tett. Szerettem mindig, ha örül, nevetése betölti az egész lakást. Könnyeit el akartam törölni, szomorúságát tova lökdösni. Nem vágytam ennél többre soha és úgy nézett ki talán ez lassan sikerül is.

Azonban, ha az ember szerelmes, szíve vadul dobog egy másik emberért, valamiért az ajándék kérdése is nehezebb. Emlékszem arra a délutánra, arra a fehér, kamélia csokorra. Soha nem kaptam még virágot előtte, de nagyon jólesett. Akkor is, ha már tudtam, kettőnk kapcsolata halálra van ítélve. Ha egy szöget kapok, szerintem azt is nagy becsben őriztem volna. Az egyik fejet kipréseltem, sokáig a párnám alatt volt, azt fogva tértem nyugovóra. Később a szekrénybe vándorolt, egyre mélyebbre és mélyebbre, míg a legutóbbi költözésnél kidobtam. Elfelejtettem már létezését, de akkor megtaláltam. Nem jelentett már semmit, így mennie kellett. Beledobtam a szemetesbe, majd levittem a kukához. Nem fájt, nem fordultam vissza, hisz a múltam része volt.

Most azonban ismét szerelmes lettem. Ezúttal az érzéseim nem egyoldalúnak bizonyultak. Dobbanásaimért az övéit kaptam. A mindent, mit kívánhattam, nekem adta. Nála nagyobb ajándékot nem kaphattam az élettől, így nem is tudtam igazán, hogy mivel is lepjem meg. Amit érzek nem lehet leírni, szavakká formálni, becsomagolni és átkötni piros masnival. A szívemet adtam, az érzéseimet, azt, ami én magam vagyok. Ő elfogadta, vigyáz rá, olyan gonddal dédelgeti, hogy újra és újra szerelem lobban lelkemben, ahogy látom őt engem becézgetni. A szerelem azon fokát tapasztaltam meg, amit az ember életében nem sokszor. Egy olyan érzést kaptam, ami minden nap egyre erősebben bennem tombol. Nem érzek semmit ehhez megfelelőnek, mert félek, hogy az értelem elveszne vele. Nem tudom mi az, amibe beletehetném lelkemet, ami elsuttogná neki, hogy akkor is szeretem, ha nem vagyok vele, hisz a legszebb kincsemet már megkapta. Rábíztam a lányomat, ami nálam felér ezernyi vallomással, milliós ajándékkel. Mégis szerettem volna valamit, egy apróságot, de így sem volt könnyű dolgom. Az a valami nem akart jönni. Nem tudtam megtalálni és a bármi nem volt számomra opció. Különlegesre vágytam. Valamiért egyedire, csak az érzés nem jött a boltok látogatása közben. Jártam már bevásárlóközpontban, kisebb ajándékboltokban. Rengeteg porcelán és fém tárgyat tettek elém, de egyiket sem éreztem igazinak. A szívemre hallgattam, hiába kezdett a kétségbeesés egyre jobban kerülgetni. Napok voltak már csak hátra szerelmem születésnapjáig. Kerestem online is, minden egyes alkalommal zsákutcába futottam. Féltem tőle, hogy a végeredmény a bármi lesz, amitől már a hideg is kirázott.
Lassan sétáltam a bevásárló utcában, ahol egymást váltották a kisebb üzletek. Volt, ahol különlegesebb dolgokat lehetett venni, távolabbi tájakról származó tárgyakat, de ilyet nem akartam, mert túlságosan távolinak tűnt tőlem. Voltak kirakatok, amiben már megjelentek a Valentin napi csokik, üdvözlőkártyák. Ilyet sem akartam, hiába esett közel a születésnapja ehhez a naphoz. Sóhajtva álltam meg egy kis kirakat előtt, amiben ékszerek sorakoztak. Nyakláncok, fülbevalók, gyűrűk. Voltak kövesek és egyszerű karikák. Csak néztem a rajtuk megcsillanó napfényt. Szerettem volna, ha egyszer ilyet visel. Azonban ezt sem akartam megvenni. Addig nem, míg szülőhazánk törvényei nem engedik.
Vettem egy mély levegőt és beléptem. A szélcsengő azonnal csilingelni kezdett. Nem volt senki a boltban. Ahogy beléptem az utca zaja kívül rekedt. Üveg, ezüst és arany tárgyak csillantak minden felületen, legyen az függőleges vagy vízszintes.

– Jó napot! Miben segíthetek? – kérdezte meg udvariasan egy korombeli férfi mosolyogva. A nevét jelző tábla szerint magával a tulajdonossal álltam szemben.
– Még én sem tudom – vallottam be.
– Szeretne valamit, de nem jó a bármi – húzta mosolyra száját. Végre valaki értette a dilemmámat, így közelebb léptem.
– Pontos a megfogalmazás – bólintottam. – A páromnak lenne a születésnapjára.
– Erre találhatóak az ékszerek – mutatott a bal üvegpult felé, amiben fülbevalók, brossok, gyűrűk csillogtak. – Mind egyedi készítés. Nincs belőlük másik – húzta ki magát. Felkeltette az érdeklődésemet.