Megtalált érzelmek /befejezett/

Ötvenkilencedik lobbanás

Halkan húztam be magam mögött az ajtót. Az álom, mint mostanában, ismét elkerült. Aludtam valamennyit, de a szívemben szurkáló aggodalom újra és újra kirángatott az álom berkeiből. Azt mondják, egyszer elmúlik. Egyszer már tényleg nem fog előbukkanni a sötétből és bántani. A rémek sokáig velünk maradnak és akkor támadnak, mikor a legvédtelenebbek vagyunk. Az én démonom talán nyugodni látszik. Eltűnik a süllyesztőben talán örökre. Szeretném, ha így lenne, ha a virágomnak a legszebb évei következnének. Szeretetben nőne fel, tudván, hogy akik körülveszik, mindenkinek a szívében él.

Kisurrantam a nappaliba, amit már halvány fénybe vont a felkelő nap fénye. Elmosódott, remegő csíkok díszítették a falamat, azt vibrálták, hogy ez a reggel kicsit már másabb lesz. A kanapéhoz sétáltam. Megálltam előtte és sóhajtva néztem a rajta lévő tárgyat. Eljött ez a nap is, mikor a kislányomból iskolás lesz végre, amikor is igazán ki lesz téve az emberi rosszindulatnak, kirekesztésnek. Miért kell ezt csinálni egy gyermekkel? Miért kell megbélyegezni olyannal, amiről nem is tehet? Az igazgató azt mondta, hogy ne aggódjak. Mindenkivel beszélt, kiváltképp a lányom leendő osztályfőnökével. A hölgy kedvesen fogadott. Elmondta, hogy igyekszik megkönnyíteni lányomnak a helyzetét, mert az egyetlen lesz az iskolában, aki szivárványcsaládból érkezik. Nem utasított el, még a tekintete sem árulkodott arról, hogy mást mond, mint, amit gondol. Nyílt szíve bizakodni ad okot. Azt, hogy lányomnak talán tényleg jó lesz ott a következő pár év. Reece is nyugtatgatott, hisz ő is oda járt. Nem egy tanárába futottunk bele, aki még emlékezett rá, bár elfelejteni talán nehéz is lenne. Nem illik a sorba, abba a palettába, ami megszokott lenne szülőhazámban, de én ezt nem is bánom igazán.

Végighúztam ujjaimat a csillámos egyszarvún, ami a táskát díszítette. Együtt választottuk mi hárman. Bejártunk nem egy boltot, nem egy eladóra hoztuk rá a szemguvadást, mikor rájött, hogy mi egy család vagyunk, de minket ez már nem érdekelt, mert a legnagyobb csatát immár megnyertük. Lenyomtuk a vihart, meglovagoltuk a legnagyobb hullámokat és most már csak várni kellett, hogy a tenger ismét csendes, tajtékmentes legyen, az ég felragyogjon, a szivárvány végre átszelje a kékséget. Ennek első lépése ez volt, hogy végre tényleg családként lépünk ki az életbe. Nem számított az emberek tekintete, ahogy az sem, hogy fél tucat boltot jártunk végig, mire ezt a babarózsaszín darabot megtaláltuk, de neki boldogságot okozott. Így nem volt áldozat. Vannak olyan helyzetek, amelyekben megtenni valamit nem kín és nem megpróbáltatás. A kislányom kívánsága, csengő kérése is pont ebbe a kategóriába tartozik, ahogy Reece szava is, amelyeket nekem ad minden egyes nap. Szeretném, ha az életünk szép lenne, és egyszer tényleg azt lehetne mesélni: boldogan éltünk, míg meg nem haltunk.
Halkan csatoltam ki a táskát és nyúltam bele. Elővettem belőle egy mappát, amiben a kitöltött papírok lapultak. Újra átnéztem őket és a szívem újra és újra nagyot dobbant, hogy párom nevét az enyémmel egy vonalban tüntettük fel. Az osztályfőnök kérte, hogy így tegyünk, ne azok névsorába kerüljön, akik elhozhatják az intézményből a kicsikémet. Ez a lista is rövid. Kimerül anyában, apában, Adrianben és mivel Adrianhez tartozik, Takanában. Fura család, barátok, de mégis a szeretet bennünk honol kislányom iránt, bármit is gondoljunk egymásról. Rájuk bíznám az életemet, ezáltal a legdrágább kincsemet is.

Gondosan visszacsúsztattam az iratokat a mappába, majd visszazártam a táskába. A konyhába sétáltam, ahol mosolyogva készítettem be a kávét kedvesemnek, miközben vizet töltöttem a vízforralóba. Csend honolt a helyiségben, csak a forraló hangja tolakodott be a némaságba, mikor kattanva kikapcsolt, jelezvén, hogy kész a vizem. Leforráztam a zöld teát, aminek az illata orromba hatolt. Testemben a feszülés csökkenni kezdett, hisz ismertem ezt az illatot, évek óta ugyanaz volt. Mosolyogva emeltem fel az átmelegedett bögrét és az ablakhoz sétáltam. Nekidőltem a falnak. Csendben bámultam kifelé az ablakon. A tavaszi nap bágyadt sugarai meg-megcsillantak a nem messze álló emeletes ház üvegablakain. Orromban éreztem a zöld tea illatát, ami kezemben tartott bögrémből gőzölgött kifelé. Deja vu érzésem támadt, mintha ezt már átéltem volna korábban. Csak néztem kifelé az ablakon, mire belém hasított a felismerés, hogy mikor történt mindez. Azon a reggelen, mikor a kóbor, nyári sugarak már csak mutogatták erejüket, de valódi szépségével már nem ragyoghatott. Azon a reggelen, mikor úgy éreztem, hogy minden nyugodt, mikor elengedtem a történteket. Annak a napnak a kezdetét, ami megváltoztatott mindent. Álltam és néztem kifelé akkor is és csak reménykedhettem, hogy mindennek vége szakadt. És most újra ott álltam, a hátam mögött egy újabb tárgyalással, ami már az utolsó volt, ami megadta számomra a mámorító felszabadulást. Azon a reggelen még nem tudtam, hogy mi fog történni. Álmomban sem hittem volna, hogy órákon belül egy apró lángocska felgyullad bennem és felemészt, mint papírfecnit a kandalló tüze.