Megtalált érzelmek /befejezett/

Ötvennyolcadik lobbanás

Némán ültem a kis teraszon, aminek az ablakát teljesen kinyitottam. Beáramlott a hideg levegő, de engem körbeölelt a meleg takaró. Orrom megtelt a kora tavaszi időjárás egyszerre hideg és nedves levegőjével. Mindenen csend honolt, bármerre is tekintettem. Csak az utcalámpák fénye vibrált, mint sötét égen a csillagok. Nem hallottam a városi forgalmat, az elégett üzemanyag szúrós szagát. Minden nyugodt volt. Ha kicsit melegebb van, talán a tücskök ciripelését is hallottam volna kicsiny apartmanunk teraszáról. Eljöttünk. Páromnak igaza volt. Szükségünk volt mind a hármunknak arra, kiváltképp lányomnak, hogy új erővel kezdjünk neki a holnapnak. Pár nap, nekünk mégis a szeretet, bizalom időszaka, ami arra hivatott, hogy még közelebb kerüljünk egymáshoz. Akartam ezt a csodát, mint nyáron a hűvös fagyit, télen a forró csokoládét. Ezúttal azonban a lelkünk melengetése volt a cél. Az, hogy kibírjuk azt, ami ránk vár a következő és következő lépésnél.

Nyugalom szállt a lelkemre, olyan, amit évek óta nem éreztem már. Nem teltek el úgy napok, hogy a rettegés ne mardosson pillanatról pillanatra. A rossz álom, amibe belecsöppentem nem akart engedni. Vaskarmával visszarántott, bántott, tépte szárnyaimat éveken át. Most azonban megtaláltam a hajnalt, kiutat a hóesésből. Minden, ami volt, már nem létezett. Ténylegesen csak egy lidérces, képtelenségnek tűnt. Rettegtem tőle, hogy ennyivel nem rendezi le. Nem engedi, hogy éljük az életünket. A félelem piciny csírája még mindig bennem lüktet. Félek, hogy fittyet hány a törvényre és tovább bántja azokat, akiket szeretek. Egyetlen üzenetet kaptam tőle, amiben a nyelvünk által engedett, válogatott gorombaságokat kaptam meg tőle. Elolvastam, de már nem reagáltam. Letiltottam őt, mert már nem volt közünk hozzá. Lányom felszabadult, nem kellett tovább rettegnie attól, hogy a közelébe megy. Nem számít, hogy velem mi történik. Az se, ha néha fellángol benne a gyűlölet és felkeres. A lényeg adott, lányomhoz nincs joga soha többet. Adhatok neki egy gyermekkort, amit megérdemel. Talán el is feledtethetem a történteket. Remélem, hogy az elmúlt évek nem véstek túl mély sebeket lelkébe, olyanokat, amelyek nem gyógyulnak be idővel. A helyük megmarad, tudom jól, hisz valamikor én is elvesztettem édesanyámat, csak mert más vagyok. Az érzés, mikor a bajban magamra hagyott majd széttépett. Ezerszer megkérdeztem magamtól, hogy miért nem szeret eléggé? Biztos vagyok benne, hogy eljön az idő lányomnál is, mikor többször megkérdezi ezt a szobája csöndjében, akkor, mikor a legnagyobb szüksége lenne egy anyára. Szereti Reece-t, nevet vele, minden kacajuk őszinte és szívmelengető, de biztosan lesz olyan pillanat, mikor sokak leszünk neki, mikor a közvetlen környezetében nem talál egy felnőtt nőt sem. Valahol az én hibám ez, én tettem őt ilyen módon árvává. Élhettem volna egy színjátékban. Játszhattam volna, hogy a családunkban minden rendben. Ám a lelkem nem bírta. Nem akartam beleszakadni, ehelyett majdnem beleszakítottam a lányomat. Ha erre gondolok, mardos a lelkiismeret. Úgy érzem, hogy én magam csonkítottam meg kicsikém lelkét. Elvettem tőle azt, amihez joga lett volna, egy édesanyát, aki szereti. Lehetett-e volna másképp? Nem tudom igazán. Talán csak akkor, ha magamat áldozom fel annak idején.

Szerették volna ezt, az édesapám kiváltképp. Ő is sokáig azt mondogatta vegyem el Nanamit. Legyünk egy szép család. Mit számít a szerelem? Miért kellene érezni, ha valakivel együtt vagyunk?  Ő szerette anyut, tudtam mindig is. Miért kért hát tőlem ilyet? Miért kárhoztatta volna a fiát a fájdalomra? Csak azért, hogy olyan legyek, mint egy puzzle darab, ami beleillik a táblába? El sem fogadta, hogy talán más kirakósba illeszkedek olyan pontosan, hogy a csíkok sem látszanak már. Nem hajtottam fejet akarata előtt, így lett egyre távolabbi az, aki a példaképem volt. Megállt akkor valami, elromlott örökre. Nem is kérek már egyebet, csak szeresse lányomat. Ő ennek eleget tesz. Többet ne is várjak. Így fogja itt hagyni ezt a világot. A tárgyalás után voltunk náluk, az ítéletre csak annyit mondott, hogy nagyon helyes. Nem nézett ránk, csak Koharu érdekelte, aki lelkesen mesélt neki a hintához sétálva. Párom megfogta kezemet, lágyan rám mosolygott, szavak nélkül mondta, hogy mellettem van most is, holnap is, örökké is.