Megtalált érzelmek /befejezett/

Ötvenegyedik lobbanás

– Ha anyukádon múlik, ott tart minket – nevette párom, miközben igyekeztünk hazafelé a szüleimtől.
– Próbál korrigálni – mondtam csendesen. Csak az ajtóig vittük lányomat. Anyu örömmel fogadott mindannyiunkat. Reece-t is megölelte, érdeklődött hogyléte felől. Apa ki se dugta a fejét a házból. Számára így nem is létezek. Biztosan beenged a házba, de a csend, amibe burkolózik rosszabb, mint mikor kamasz koromban kiabált velem. Érzem, ha csak ránézek, a megvetését, a csalódottságát és ez kicsit megint fájt. Mindig fog, tudom jól. Összetört köztünk valami azon a régi délutánon. Megszűntem a fia lenni. Megszűnt köztünk a ki nem mondott szeretet. Ő már csak ridegen tud nézni rám és csak remélhetem, hogy egyszer elmúlik.

– Legalább igyekszik – bólintotta.
– Igyekezett volna évekkel ezelőtt – húztam el a számat, miközben az ablak fele fordultam. Köd gomolygott a szürke horizonton. A hegyek halvány sziluettje éppen csak kilátszott mögüle. – Annak idején fájt. Mindig szeretett, védett, mert nehezen lettem. Azonban azon a délutánon elvesztettem őt is. Nem szólt, csak nézett, majd hátat fordított. Összetörtem. A cserepeket összerakta ugyan, de már soha nem lesz a régi, érted? – néztem rá. Ő csak fél szemmel pislogott rám, de azúr tekintetének egyetlen villanásából tudtam, hogy igen. Ő megért. Szavak nélkül is, érintéseimből is. Talán még a szíve is beleremeg abba, ha nem jól érzem magam. Szeretném, ha így lenne, ha minden rezdülésünk egymáséi lennének, mint mi magunk. Társra vágytam. Valakire, aki cirógatja szívemet, fényt lop életembe. Ért, ha nem beszélek, vigasztal, ha bánt az élet. Úgy éreztem, ahogy a kék szemeket néztem minden egyes reggel, hogy megkaptam a vágyott dolgot. Azonban a szúrás a családom miatt így sem múlt el. Mindig ott lesz és emlékeztet arra, hogy én milyen szülő ne legyek.

– Meg tudsz neki bocsátani? – kérdezett vissza.
– Soha nem tudtam azt a délutánt kiverni a fejemből. Egyedül hagyott a fájdalmammal, kétségeimmel. Én ezt soha nem tudnám megtenni, de valamiért mégis szeretem és nem tudok ellene mit tenni. Szeretem, ha átölel, ha megpuszil, azt is, hogy miattam változni szeretne, megérteni engem, az életünket. Másfajta kapcsolatunk lett. Ami gyerekként kötött hozzá már nincs többé. Összetört, de igen, talán tudunk egy szeretetteljes kapcsolatot építeni az évek alatt – magyaráztam.

– Erre koncentrálj. Reméljük, még sok-sok évük van, de egyszer nem lesznek és akkor már nem mondhatod el, hogy mit is érzel. Hányszor szerettem volna, ha Yuri él – sóhajtotta. – Biztos vagyok benne, hogy szerettem volna életében is, nem csak a mesék után róla. Mikor haragudtam apára, vágytam arra, hogy legyen egy másik szülőm, aki meghallgat, akinek elpanaszkodhatom, hogy apa megint hogyan viselkedett velem. Bár felnőtt fejjel már tudom, hogy helyesen cselekedett. Soha nem mondhattam el neki, hogy szeretem és büszkén viselem második névként az övét. Karácsonykor csak egy képről nézett ránk, a születésnapján a sírjára vittünk virágot. Anyukád él és szeret és már tudja, hogy nem jól reagált annak idején és szeretné helyre hozni. Hagyd neki – kérte szomorú arccal.
– Szívesen látnám többször is – vallottam be. Jó lenne, ha tényleg helyre zökkenne legalább vele a kapcsolatom, de olyan helyre nem megyek, ahol nem látnak szívesen. – Hozzájuk nem szívesen megyek. Megmondani meg nem akarom hol lakunk és hová jár Koharu, mert nem egyszer jutott már így Nanami fülébe és lett belőle veszekedés és óvodaváltás. Biztos vagyok benne, hogy jönne minket meglátogatni, akkor is, mikor épp nem akarnánk – mosolyogtam –, de nem lehet.

– Értelek – bólintott ismét. – Ha véget ért Koharu vizsgálata és megvan a szakvélemény, elindítjuk újra a gyerekelhelyezést – kezdte magyarázni hevesen. Akárhányszor erről beszélgettünk, mindig így reagált. Szerette volna ő is, ha szabad a lányom, ha nincs az anyjához kötve jogokkal. – Keresünk egy nagyon jó ügyvédet, aki jártas a családi perekben, kiváltképp gyerekelhelyezési vitákban, hogy mik az esélyeink és hogyan induljunk neki. – Csak néztem őt, hevesebb gesztusait. Nem kellett felém fordulnia, hogy lássam a benne tomboló indulatokat. Hallottam a hangján, láttam az ujjai remegésén a kormányon. A szívem hevesebben kezdett verni, mint minden alkalommal, mikor lányomat ennyire védelmezi. Miért nem látják ezt más emberek? Miért csak azon akadnak fenn, hogy mind a ketten férfiak vagyunk? Miért nem akarják meghallani ezt az elszántságot, eltökéltséget? Nanami így soha nem védte lányomat. Soha nem gondoskodott róla úgy, mint ő. Mégis mi vagyunk a rosszak és a nem megfelelő példakép? Ahogy néztem páromat, heves reakcióit, a szerelem úgy kezdett bennem lüktetni, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről. Fülemben dobolt, testemben táncolt, olyan ütemet adott, amit csak ő tudott belőlem kihozni. Egyetlen szava elég, hogy parázslani kezdjek. Egyetlen érintése, hogy tűzvész kerekedjen. Csókjai a kárhozatba löknek. Minden mi ő, a legnagyobb csoda az életemben. Odaadta magát, a szívét, elfogadott engem és lányomat is. Nem tudok rá nem szerelmesen nézni, nem azon gondolkodni, hogy ha lehetne, leirányítanám az útról, be a fasor közé, hogy úgy szeressem, ahogy megérdemli.