Megtalált érzelmek /befejezett/

Huszonharmadik lobbanás

Azt hittem, várni a legnehezebb a világon, hogy eljöjjön a pillanat, amire készülünk. Az óra lassan ketyeg, talán visszafelé is jár ilyenkor. Azonban most ismét éreztem, hogy van ennél nehezebb és félelmetesebb dolog. Lányomra várni. Rábízni valakire, akit nem ismerek. Ugyanígy voltam az ovival is és később Reece-szel is. Ő a kincsem. A mindenem. Ha elvennék, abba beleszakadnék. Élénken él még bennem a tárgyalás, ahol gyomor remegve vártam az ítéletet. Próbálták úgy fordítani, hogy az anya javára dőljön a mérleg. Én pedig csak könyörögtem magamban, hogy most tegyenek kivételt. Bármit odaadtam volna azért, hogy újra velem legyen, játsszak vele, mesélhessek egy nehéz nap végén. Nanami jobb pozícióban volt mindig is, mert háttérbe tudta szorítani lányunkat. Nekem ez nem ment, mert nem egy játékbaba, akit csak úgy a sarokba lehet dobni, ha útban van. És neki sokat volt ebben a helyzetben, én nem tehettem meg, hogy eldobom őt. Nem érdemelte a szívemnek kicsiny virága ezt. Inkább küzdöttem. Elviseltem a furcsa tekinteteket, mikor mindent eldobva rohantam beteg gyermekemért. Ő soha nem ment, ami fontos volt számára az az iskola, később a munkahelye. Értettem már akkor, hogy rengeteg anya miért kerül siralmas helyzetbe, ha gyerekeivel valami oknál fogva egyedül marad. A szeretet a lényeg azt mondják, de a szeretet önmagában nem tud még sem segíteni. Egy gyermeknek enni kell, meleg, fedett helyen biztonságosan élni. A normális fejlődéshez játszani vele, olvasni neki, ami idő, amiből kevés van, ha az ember az anya, apa, orvos, óvónő, takarító és főzőszolgálat, barát egyben. Ez az, amit Nanami sem értett meg. Azzal próbálta a helyzetet maga felé dönteni, hogy jobb a munkája, biztosabb a megélhetése. Dolgoztam, nem keveset, de az óvodás kor nem szól másról, mint egy-két hét ovi, két hét velem itthon. Az utolsó tárgyalásra léptettek elő, ami miatt aggódtam, de hamar kiderült, hogy nem kell. Elődöm biztosított róla, hogy itthonról is tudok dolgozni akár heteken át. Megbíztam benne, őszinte voltam vele. Féltem szavaitól, de tekintetében nem volt megvetés. Hangjából úgy ítéltem meg, hogy nagyra tart amiatt, hogy ebben a viharos időszakban megküzdöttem lányomért. Mindent tudott rólam. Azt is, hogy meleg vagyok, amire csak legyintett és azt felelte: teljesen mindegy kit szeretünk, a lényeg, hogy teljes szívből tegyük. Ő is megküzdött a sajátjáért. Ő még olyan korba született, ahol sokszor a család döntött kit vehet el, de ő nem hagyta. Dacolt a szokásjoggal és végül azt vette el, akiért lángolt. Született három gyermekük és mai napig boldogan élnek feleségével. Bizalomért, bizalmat kaptam. Senki nem látta olyan emberinek őt, mint én azon a délutánon. Ezek után álltam neki bébiszittert keresni és billent végül felém a mérleg nyelve. Nanami szemében láttam a gyűlöletet, ez lett volna a végső döfés, amit ellenem elkövethetett volna. Ez akart lenni a csúcsa bosszújának, amiért nem szerettem igazán soha. Furcsa az emberi szív, soha nem aziránt lobbanunk, akiért észszerű lenne. A vonzalom nem befolyásolható, vagy megvan a szikra, vagy nincs. Nem játszottam Nanamival, csak nem szerettem volna leélni vele az életemet, miután láttam hogyan lesz az angyalból démon. Ezt meg is mondtam neki, hisz fiatalok voltunk még, a szakítást magában hordozta helyzetünk. Kerestem én is ki vagyok, mire vágyok, de egy ostoba döntést hoztam, mikor engedtem a testiségnek. Három ember élete remegett bele, akikből az egyik semmiről nem tehet. Most mégis ő szenved, neki kell helyt állnia. Hagynia, hogy egy idegen ember segítsen megérteni, mi folyik a lelkében. Én próbáltan, de kevésnek éreztem magam. Kicsit fáj is, de a lányom a legfontosabb. Neki kell, hogy egész élete legyen, boldogságban tölthesse el a következő éveket. A lelkifurdalást megérdemlem, ami miatta mar, de ezt most félre kell tennem, mert neki muszáj boldogan élnie. Én ráérek rágni magam, ha már a sötét szobámban forgolódok, álmatlanul. Aggaszt a lányom lelki világa, nem hagy nyugton szívemnek dobbanása. Minden este sóhajtva csukom be az ajtót utána és azt kívánom bárcsak visszasétálna, mondván, hogy nem akar elmenni. Nem egyszer léptem ki a folyosóra, hogy utána szóljak, maradjon velem. Hangom azonban elakadt, csak hallgattam a csendes lépcsőházban lépéseinek halk neszét. Nem tehettem meg, hiába lobogok érte. Hiába volt a legszebb pillanat a napomba mikor haza értem. Szívem keservesen verte, mihelyst elhangzott, hogy indulnom kell. Hívta valami más. Szólította az élet, miközben én úgy éreztem darabjaimra hullok ismét. Minden napom így ért véget, csakhogy reggel felvillanjon bennem az újabb remény. Nem szóltam, csak gyönyörködtem, minden mosolyában, érintésében.