Megtalált érzelmek /befejezett/

Huszonnegyedik lobbanás

A barátság egy kivételes dolog. Ha a kapcsolat mély, úgy tudunk ragaszkodni a másik emberhez, mint borostyán teszi a fatörzshöz. Egyre csak kapaszkodunk bele, mert biztonságot ad számunkra. Lelkünk megérti a másikat, szavaink megértő fülekre lelnek. Lelkünkben egy kicsiny részt ilyenkor elkülönítünk, ami csak az övé és igyekszünk vigyázni rá. Nem úgy lángol és nem úgy lüktet, mint mikor szerelmesek vagyunk. Ez másabb, nyugodtabb, bizalommal teli.

Adrian kivételes helyet kapott a szívemben. Mindig ott volt, mikor szükségem volt rá. Ölelt, ha kellett, biztatott, ha arra volt szükségem. Elküldött aludni, vagy órákon át játszottunk valami butasággal, de a lényeg az volt, hogy együtt vagyunk. Láttam őt erősnek, mint a jegenye. Láttam tiszta szívből nevetni. Ott voltam, mikor összetört, kezemet nyújtottam felé és ő elfogadta. Ezer dolgot éltünk át együtt, ezer vihar tépkedte meg szárnyainkat. Néha úgy éreztem, hogy az összes tollam odavész, de ő ekkor megjelent és szelíden lefogta a sebeimet, hogy ne vérezzek. Én is ott voltam, mikor mindent újra kellett kezdenie. Egy barátság és egy szerelem roppant meg akkor, akinek szívét szánta, az visszautasította. A barátságuk megfakult, mélységét vesztette és akkor kerültünk egymáshoz még közelebb. Újra felépítették a várat, de a viharverés mégis látszik rajta. Nem akartam így járni, nem akartam a barátomat, a bátyámat a vágy oltárán feláldozni. Vágytam rá. Egy pillanatig jobban, mint a levegőre, a napsütésre, esőre a tikkadt nyárban. Csókoltam, lángoltam, de a lelkem még sem vitt rá, hogy megtegyem.

Sóhajtva nyújtózkodtam egyet, elgémberedtem teljesen. Nagyon hosszú volt a nap, már sötétség borította a külvilágot. Az irodámban is csak a lámpám világított az asztalon. Tudtam, hogy leányom már aludni fog, mire hazaérek. A szívem sajgott kicsit, hogy nem láthattam ma többet, de nyugodt voltam, mert tudtam, hogy jó kezekben van.

Hátradőltem. Lehunytam szememet, ujjaimmal tarkómat érintettem. Az egész napos ülés után jólesett kicsit masszírozni, bár közel sem annyira, mint mikor ő csinálta. Az ujjai forrón simultak bőrömre, puhán érintetek. Olyan pille módon ért hozzám, mint a falevél teszi a tó tükrével, mikor ráesik. Annyira kellemes volt, annyira fájdalmasan szép. Szívem félrevert, többre vágyott. Ölelni akartam. Elmondani abban a néma, de gyönyörű csendben, hogy amit velem tesz, szeretném egy életen át az enyémnek tudni. Vele kelni és feküdni. Vele lenni minden olyan eseményen, ami érinti lányomat, mert az életem már egyhangú lenne nélküle. A nyár se igazi fagyi nélkül, a tél hó nélkül, a tavasz virágtalanul, az ősz szőlővessző nélkül. Rossz vagyok, ha kihasználok mindent, amit önként ad? Erőszakkal elvenni úgysem tudnám. Amit viszont maga szán nekem élvezem, bár néha úgy érzem áruló vagyok ebben az egészben. Bizalmát adta nekem, titkait. Én pedig gyarló módon másképp tekintek rá. Egyszer majd tovább áll. Egyszer másnak adja, ha már meg nem tette, amire én vágyok. Mennyire szerencsés lesz az, aki szívének dobbanásait hallhatja, akinek fülébe suttog, mint cirógató, nyári szellő. Remélem fogja tudni, hogy kincset kapott és vigyázni, óvni fogja rebbenő szívét. Ha szerencsém van, marad az életemben. Néha láthatom, talán azon a napon is, mikor máshoz fog tartozni hivatalosan. Ott akarok lenni, még ha pokolian nehéz is lesz, de talán boldog mosolya elég lesz ahhoz, hogy szívem kicsit megnyugodjon. Van erre egyáltalán lehetőség, hisz most is bugyog bennem? Érzem a bőröm alatt, magamban, ha lehunyom a szemem látom alakját, érzem illatát. Úgy érzem néha, hogy ebből kimászni lehetetlen.

Gondolataimból kopogás rázott ki. Meg is lepődtem kissé, mert nem gondoltam, hogy van még valaki az irodában rajtam kívül. Kiszóltam, hogy szabad, mire kinyílt az ajtó, amin szélesen mosolyogva Hokona lépett be. Meglepettségemben felvontam a szemöldökömet.

– Kérhetek egy kis segítséget, Hosokaya-san – sétált az asztalomhoz. Öltözete kifogástalanul simult rá, bár kissé mintha túl rendezett is lett volna. Magassarkúba bújtatott lábán sétált felém. Hibátlanul lépett, túlságosan is elnyújtottan. Ismertem az ebből eredő apró rezzenéseket. Sok év eltelt már, mióta utoljára felfigyeltem rá. Akkor még borzongással töltött el, most inkább egy szájrándulással reagáltam volna, de uralkodtam magamon. Egy cseppet sem volt izgató, inkább kissé kényelmetlen a helyzet az üres irodarészlegen.
– Természetesen, Ijichi-san – biccentettem komolyan. Ő elém sétált és letette elém a mappáját úgy, hogy a blúza meglibbenjen és akkor is belássak, ha nem akarok. Utáltam a helyzetet, de muszáj volt megpróbálnom kezelni is.
– Ezt nem értettem pontosan – mutatott rá egy sorra szépen manikűrözött ujjával. A lapra néztem és szívem szerint hozzá vágtam volna az egészet, de jólneveltségem és státuszom lehiggasztott. Egy elsős, egyetemi központozás volt.