Megtalált érzelmek /befejezett/

Ötvenhetedik lobbanás

Összetörni, elsüllyedni egy pillanat műve. Van, hogy másodpercek elegek ahhoz, hogy minden távolinak és elérhetetlennek tűnjön. Egyik percben még süt a nap, a másikban az óceán fölött tombol a borzalmas vihar. Érezni az erős szelet, harcolni, hogy magával ne ragadjon nem volt ismeretlen dolog számomra, azonban ahogy pusztítani kezdett, az minden eddiginél jobban próbára tett. Tépte a lelkemet. Belehasított szívembe. Néha úgy éreztem, hogy nem lesz holnap. Nem lesz kiút ebből az őrületből. Néha elengedni vágytam, azonban párom ilyenkor visszatartott. Azt suttogta, hogy erős vagyok. Eddig is kitartottam, csak egy kicsit még, a lányomért, a lányunkért. Ilyenkor éreztem a napsugarak simogatását és látni véltem a távolban a tavaszi virágzást. Akartam a békét, a zöldellő rétet, a felhőtlen eget, de addig is még napok teltek el, éveknek tűnő órák és percek. Ahol lehetett, ott próbált a kegyetlen démonom bántani. Megvetést generált, kéretlen üzeneteket. Olyanoktól is kaptam, akikkel évekkel ezelőtt beszéltem utoljára. Lányomat ettől óvtam. Mosolyogtam, mikor vele voltam. Minden gondolatom az övé volt ilyenkor, nem számított más csak ő és a kedvesem.

Nem szeretem, ha azokat bántják, akikért szívem verdes. Gyűlölöm Nanamit, mert tönkreteszi az angyalom gyerekkorát, de őt el tudom rejteni a világ zavargásától, páromat azonban képtelen voltam. Kapott üzenetet, nem is egyet, olyanoktól, akiket nem is ismert. Volt szabatosan fogalmazott köztük, de nyomdafestéket nem tűrő is. Teljesen mindegy melyiket kapta, mert éreztem, hogy a szívem dühtől remeg. Ő egy legyintéssel intézte el, én azonban erre képtelen voltam. Tombolni akartam. Bántani mindenkit. Elnyelni, mint a hurrikán a mindenséget vihar idején. Bántani akartam én is, ordítozni mindenkivel, aki páromat a szájára veszi, de leginkább Nanamival, akinek ehhez abszolút nem volt joga. Még kicsit össze is zördültünk. Ám mikor rájöttem, hogy párommal kiabálok elszégyelltem magam. Felkaptam a cipőmet és a kabátomat. Elrohantam. Levegő kellett. Egy kis magány, a hideg este, hogy a fejemben rend legyen. Emlékszem, hogy felhívtam Nanamit. Arra is, hogy vele kiabáltam az utca közepén. Nem érdekelt, hogy ki hallja, hány ablakon rezzen meg a függöny. Ő csak nevetett, ami a szívembe mart, még nagyobb sebet hasítva rajtam. Éreztem, hogy csak vergődök. Éreztem újra az szorítást a mellkasomban. Hazabotorkáltam, ma sem tudom hogyan. Ahogy a lakásba értem, párom már tárt karokkal fogadott. Ölelésébe bújtam, azt suttogtam, hogy ne engedjen elveszni, mert talán nem tudok visszajönni. Adja a melegét, adja a szerelmét, adjon erőt, vagy belerokkanok. És ő suttogott, lágyabban, mint a nyári szellő, csilingelőbben, mint a szélcsengő. Minden szava gyógyírként hatott háborgó lelkemre. Minden egyes szófoszlány lazította a fájdalmas érzést.
Sóhajtva vettem egy nagy levegőt. Az ablakon keresztül bámultam ki a lassan szitáló esőbe. Az utcák szürkébe öltöztek, minden egy nehéz napról mesélt. A fák még remegtek a hidegben, a rügyek még távol maradtak a kikelettől. Újra téliessé vált az idő. Újra zimankó járt az utcákon, ahogy az én lelkemben is. Éreztem a hideg marását. Éreztem, hogy a mai nap egy forduló pont lesz az életemben újra. Réges-régen meghoztam egy döntést, egy gyermeket választottam a szerelem helyett. Ezáltal kaptam egy csodálatos érzést, egy szebbet, kitartóbbat, mint bármilyen más rezzenés. És most küzdenem kellett érte újra. Ha csak belegondoltam, hogy egy óra múlva talán nem is az én kincsem már, beleremegtem. Ujjaimmal a párkányba kapaszkodtam, szinte görcsösen fogtam, annyira reszkettem. Nem akartam erre gondolni, de másra képtelen voltam.

– Nem lesz semmi gond – állt meg mellettem Reece. Ujjai kézfejemre siklottak, amitől a bennem lüktető görcs kicsit lazulni kezdett.
– Én ezt nem akarom – néztem rá remegő tekintettel. A hangom is belecsuklott a mondatba. – Mondd, miért nem volt még elég neki? Mondd, miért gyötör még mindig?
– A szerelem néha furcsa dolgokra képes – sóhajtotta és szorosan megállt mellettem, hogy ujjai lágyan játszhassanak kezem fején. Éreztem a cirógatását, ahogy szavak nélkül boldog véget ígér. Mi lehet egyáltalán az? Van erre recept, vagy mindenkinek mást jelent? Az én szívem értük remeg. Nélkülük már csak halvány utánzat lenne az életem. – Van, hogy évekig vársz valakire, megeshet, hogy esélyek nélkül. Mások mindent megtesznek, hogy magukhoz láncoljanak, akár feláldozva egy másik ember lelkét is a célért.

– Bosszúból teszi – köptem undorodva. – Csak mert nem szerettem eléggé.
– A szerelmet kierőszakolni nem lehet. Te sem tudtad annak idején – magyarázta halkan. Szemébe néztem. Tekintete szomorkásan csillant, szája megremegett. Meséltem már neki életem azon szakaszáról és mindannyiszor szomorúság töltötte el, hogy szenvednem kellett. Ha valaki, ő pontosan tudta milyen is úgy szeretni, hogy soha nem viszonozzák. Szíve mégis értem remegett. Hogyan érdemeltem ki egy ilyen angyalt? Hogyan tudnám neki meghálálni minden szerető szavát? Érzem, hogy képtelen vagyok rá, mert ami bennem tombol szebb, mint a napfelkelte, a fény csillogása a végtelen tengeren. Minden, ami ő, egy csoda. Láthatatlan szárnyainak suhanása gyógyító szellőt kelt. Szeretnék ezzel a széllel táncolni, lágy dallamot dúdolni. Azt akarom, hogy csak az én szívem dobbanásait hallja mindaddig, míg az utolsó el nem hal mellkasomban. – Az más kérdés, hogy amit Nanami csinál, az kimeríti a zaklatás fogalmát, de valahol megértem, hogy elengedni nem is olyan könnyű – nézett mélyen a szemembe, miközben arca kicsit kivörösödött.

– De te nem zaklattál – eresztettem meg egy halvány mosolyt. – Nem próbáltál magadhoz láncolni erőszakkal – világítottam rá.
– Ez nézőpont kérdése – húzta el az orrát. – Azért valljuk be, hogy az általam alkalmazott közelebbi megismerésedre használt módszer sem a legnormálisabb.
– Ugye tudod, ha hatástalan lett volna, most nem állnál itt mellettem? – kérdeztem meg felvont szemöldökkel, miközben kezemet megfordítottam az övé alatt és ujjaimat az övéibe fontam. Kissé megszorítottam. Ebbe a gesztusba belesűrítettem mindent: köszönömöt, hálát, szeretetet, barátságot, lángoló érzelmeket. – Ilyen bolondnak szeretlek – mosolyogtam kedvesen. Ő is elmosolyodott. Nem zavart, hogy a kerületi bíróság folyosóján állunk, várva a meghallgatásra, ami eldönti lányom sorsát talán örökre. Nem bántam, hogy ő velem van. Azt sem, hogy amit ő tett az is súrolta a zaklatás határvonalát. Szeretni vágytam őt, érzéseimet adni neki a mostban és a holnapban. Mindörökké. Azúr tekintete lágyan csillogott, éreztem, hogy ha elül a vihar, hajózhatunk kéz a kézben a gyönyörű lagúnában újra. – Köszönöm, hogy velem vagy.

– Köszönöm, hogy veletek lehetek – válaszolta halkan. – Ha vége ennek a rémálomnak utazzunk el – kérte csendesen. – Szakítsuk ki magunkat a szürke mindennapokból, ünnepeljük meg Koharu születésnapját hármasban – vázolta fel az ötletét, ami nagyon tetszett. Szívemnek jólesett, hogy ő ennyire bízik a sikerben.
– Jól hangzik – bólintottam. Szerettem volna, ha végre nyugodtan egymásra koncentrálhatunk, nem kell rettegni a háttérben megbúvó gonosztól.
– Készen állsz? – kérdezte meg halkan Haruka-san. Kicsit megrémültem, de felé fordulva bólintottam. Ő komoly volt, de tekintete határozott. – Kicsit bonyolódik a helyzet – tért lényegre azonnal, miközben szívem félrevert. – Akamatsu Akira lesz a bíró az ügyben, amit nem is értek, mert nem ez a szakterülete. Inkább válóperben jeleskedik, nem gyerekelhelyezésben.
– Akamatsu? – kérdeztem elgondolkodva, majd eszembe villant valami, egy kedves lány arca, amitől a gyomrom nagyot ugrott. – A lánya Nanamival járt egy évfolyamba és most egy helyen is dolgoznak – nyeltem nagyot.

– Így érthető – bólintotta a vörös nő. – Vele viszont van egy nagy probléma. Nem épp toleráns, megkockáztatom, hogy homofób – tette hozzá csendesen, amitől a szívem fájdalmasan félrevert. Kétségbeesetten néztem szerelmemre, aki megszorította kezemet, de ujjai neki is remegtek. – De te mindent csinálj úgy, ahogy megbeszéltük. Válaszolj őszintén mindenre. Ne tagadd le Reece-t sem – nyomatékosította.
– Soha nem tudnám – vallottam be.
– Helyes – bólintotta elismerően. – Járjon mindig az a fejedben, hogy ti így vagytok egy család. Ti vagytok azok, akik értékes felnőttet tudtok nevelni belőle. Ne menj bele Nanami kicsinyes játékaiba, mondjon ő bármit. Próbálkozni fog azzal, hogy kiborítson. De gondolj a lányodra! Gondolj Reece-re! – kérte. Bólintottam. – Induljunk! – fordított hátat. Nagyot nyeltem. El akartam engedni párom kezét, de ő nem hagyta. Felé fordultam. Ujjaival pulcsija alá nyúlt a csuklójánál. Leoldotta a karkötőjét. Felemelte kezemet és kinyitott tenyerembe ejtette a meleg ékszert.

– Te, ő és én – suttogta, miközben ujjaimat rázárta a karkötőre. Nagyot nyelve bólintottam. Még megszorította kezemet, majd engedett és halkan azt suttogta, hogy idekint vár rám. Bólintottam, mielőtt Haruka után sétáltam, aki egy kisebb irodába vezetett. Nem volt nagy a felhajtás. Nem volt más csak Nanami, én, Haruka, egy férfi, aki szerintem exemnek segített, a jegyző és egy mogorva képű férfi. Az ötvenes bíró összeszűkült szemmel nézett végig rajtam. Homloka ráncokba szaladt, arca rezzenéstelenül figyelt engem, amitől a hideg kezdett futkosni a hátamon. Láttam a tekintetében, hogy tudja, amit tudnia kell. Erről meggyőzött Nanami fölényes mosolya is, ahogy leültem mellé, de két szék távolságra.

Ha van a világon nyomasztó hely, az egyik ilyen címet egy ilyen kis tárgyaló ki is érdemli. Ablaka csak egy volt, amin az szürkés világ alig jutott be. A lámpák fénye narancsosra, sápadtra festett mindent, beleértve az én lelkemet is. Éreztem, ahogy a pánik ismét kezd feltörni bennem. Zakatolt a szívem, lüktetett az ér a fülemben. Tudtam, hogy megnémulok, de ahogy ökölbe zsugorítottam kezemet, belevájt a bőrömbe a karkötő. Nem fáj, nem szúrt meg, csak emlékeztetett arra, hogy mi a fontos. Miért vagyok abban a teremben. Nagyot nyeltem, de minden erőmmel a bíróra koncentráltam, aki nekikezdett az újratárgyalásnak. Jegyzőkönyvbe vették, hogy újrakérelmezésről van szó, mert jogerősen én kaptam meg a felügyeleti jogot, de a gyermek édesanyja fellebbezett. Újra végig kellett hallgatnom az előző tárgyalás eseményeit, hogy miért nekem ítélték a jogokat. A bíró fel-felnézett, ahogy olvasta, miközben a gyomrom vitustáncot járt. Ám én tartottam magam ahhoz, amit Haruka kért és nem engedtem a férfi kutakodó tekintetének. Az vagyok, akinek születtem. Szerető apa és pár, amitől eltántorítani senki nem fog. Egyenes háttal, büszkén ültem és mondtam el a feleletemet minden feltett kérdésre. Látták a pszichológusok eredményeit, az óvodai értékelést is. Akartam, hogy értse a férfi, attól, hogy én más vagyok, a gyermekem csak egy gyermek, akit bántalmaz verbálisan az, akinek szeretni kellene.

Természetesen előkerült minden, amit Nanami csak fel tudott ellenem hozni. Kiteregette szemrebbenés nélkül azt, amit a szívem rejtett, de én álltam a vihart, mert sok forgott kockán. Nyugodt hanggal válaszoltam meg, hogy igen, egy férfival élünk együtt, aki szereti a lányomat és viszont. Aki mindig ott volt, ha kellett. Ment a lányomért, ha én nem tudtam, gyógyszert hozott, mikor én képtelen voltam kikelni az ágyamból. Fogta az ép kezét, míg sínbe tették másikat. Mesélt neki, játszott vele, táncolt, főzni tanította. Elmondtam mindent, hangom el sem csuklott, mert minden szavam igaz volt. Még ha volt is a teremben olyan, aki azt szerette volna, ha hazugságon kap, azonban erre képtelen volt és csak azt hajtogatta, hogy ez egy gyereknek nem jó. Türtőztettem magamat, pedig ordítani szerettem volna, kiabálni vele, hogy hagyjon már békén mind a hármunkat. Fogadja el, hogy nem kellett. Lépjen tovább, mert mi nagyon szeretnénk. Azonban hallgattam, de most nem a félelem bénított, hanem a szánalom, ami hatalmába kerített. Ott ült ő és magyarázott, miközben rájöttem, hogy a világ legnagyobb vesztese ő. Nem fogja látni a lányát felnőni. Nem érezheti azt a szeretetet, amit csak gyermek adhat szüleinek. Rengeteg kínt okozott, a vesztes mégis ő maga lett.

Ránéztem a bíróra, akinek sötét szeme örvénylett, szája megrándult, ahogy volt barátnőmet hallgatta. Ő még nem jött rá, nem érzékelte, hogy amit mond, az már mind felesleges. Oldalt pillantott rám csak az idősebb férfi, de már a szívem tudta, hogy a döntés megszületett. De csak hallgatta őt, súly nélküli kapálózását. A férfi, aki kísérte próbálta fékezni, de képtelen volt. Csak akkor akadt el a hangja, mikor a bíró leintette, majd minden szót alaposan megrágva, helyben hagyta az előző döntést.
A szívemről hatalmas kő esett le, úgy éreztem, mint aki nem vett levegőt már jó régen. Az oxigén szétáradt a testemben és újra éreztem az életet, amit már napok óta nem. Aláírtam, amit kellett, figyelmen kívül hagyva Nanami szavait. Haruka mosolyogva intett, hogy menjek és én szaladtam ahhoz, aki akkor is velem volt, mikor a hullámok összecsaptak a fejem fölött. Ahogy meglátott, elmosolyodott, kissé felnyüsszent, ahogy a nyakát átöleltem és egyre csak azt suttogtam, hogy sikerült.

– Egy percig nem volt ez kérdés – ölelt át ő is és a biztonság, amit mindig éreztem most vált még erősebbé.
– Még mindig nem hiszem el, hogy idáig süllyedtél! – csattant mögöttem Nanami éles hangja. Megrezzentem, de párom szorítása megnyugtatott, hogy ne vegyem fel a harcot már ellene. – Képesek voltak egy ilyen embernek gyereket adni – nyomta meg igen gúnyosan az ilyen szót. Párom elengedett és elém lépett.
– Egy nagyszerű apának odaadták a lányát – vágott vissza hűvösen Reece. Mellé léptem, hogy megkérjem rá, ne csinálja, de tekintete belém fojtotta a szót. Lángolt az azúr, annyira, mint korábban még soha. A gyűlölet, ami benne izzott ijesztően remegtetett meg.

– Neked nincs beleszólásod – köpte undorodva.
– Addig van, míg ő neveli – szólaltam meg erélyesebben.
– Nem látjátok, hogy mennyire szánalmasak vagytok? Mennyire azt hiszitek, hogy ezt bárki is elfogadja? – replikázott tovább, hangja bezengte a folyosót. – Nem normális és nem egészséges egy ilyen család – gúnyolta ki a köteléket, ami hármunkat összekötött. – Koharu bármerre is megy, majd megvetik, miattatok! – mutatott ránk. Nagyot nyeltem, de már nem féltem. Már nem tudott bántani minket.
– Mert melletted jobb helye lenne – horkantam fel. – Egy percig nem érdekelt. Csak saját magaddal voltál elfoglalva. Azzal, hogy minden módon magadhoz láncolj! Alattomos megoldást választottál és még mindig nem fogadtad el a helyzetet, hogy nem kellesz. Sem Koharunak, sem nekem. – Arca elvörösödött. Tekintetében őrült fény gyúlt.

– Ezt még megkeserülöd – sziszegte. – Elintézem, hogy…
– Mit is? – vágott közbe egy élesebb férfihang. Nanami ijedten fordult hátra, ahol a bíróval találta szembe magát. – Mikor a lányom először említette, hogy újra tárgyalják a lánya elhelyezését, furáltam, hogy engem kér meg rá, mert nem szoktam gyermekelhelyezésben részt venni. Először el sem akartam vállalni, de mikor rájöttem, hogy mire megy ki a játék, már érdekelni kezdett a dolog. Nem tagadom és soha nem is fogom, hogy megvetem a homoszexuálisokat – nézett ránk némi orr rángással. – Ez az ügy azonban nem erről szólt – nyomatékosította. – Egy gyermek élete a tét, lelki egészsége és bárhogyan nem értek egyet sok ország törvényeivel, most látnom kellett, hogy akadnak kivételek. Annak a kislánynak az édesapja mellett a helye, aki szereti és hasznos tagjává neveli társadalmunknak. Az, hogy kivel él együtt, míg a gyermek érdekeit nem sérti, nem számít. – Nanami válla megremegett, ahogy az idős férfi jéghideg tekintetébe bámult. Fájtak a szavai, de mégis bizakodással töltött el, hogy talán a világ lassan változni kezd. – Meg volt az esélye arra Kinugasa-san, hogy jó anya legyen, de nem élt vele. Ezután pedig már én nem engedem, hogy bántson egy gyermeket. Elindítottam a távoltartási kérelmet, ami automatikusan megszünteti a szülői jogait. Mihelyst jogerőre emelkedik a lánya már csak egy idegen lesz az ön számára. – Csend szállt a folyosóra, olyan mélységes, hogy ha arra szál egy légy, szárnyainak csapásait is mind halljuk. És akkor bekövetkezett, amire vártam, amiért rimánkodtam éveken át. Felkelt a nap a pusztaságban, bimbót bontott a rét összes virága. A vihar, ami évek óta kísért, eloszlani látszott, éreztem, hogy a holnap egy szebb nap lesz. – Viszontlátásra – biccentett felénk a bíró. Nanami csak hallgatott. Nem mert szólni, talán most tért észhez végképp. – Még valami, Hosokaya-san – fordult hirtelen vissza a bíró.

– Igen? – kérdeztem érdeklődve.
– A távoltartás csak a lányára vonatkozik. Kawasawa-san segít elintézni egyet az ön számára is – felelte, majd elfordult és sietve távozott. Nekem nem volt időm sem szólni, sem megköszönni, bár hangomat sem igazán találtam volna meg. Nanami felé fordultam, aki gyűlölettel, megvetéssel nézett rám. Láttam, hogy az életben nem bocsát meg nekem, de a félelem is ott honolt az oly ismerős szemekben. Túl nagy volt a tétje a gyötrésemnek, ezt tudta ő maga is. Elfordított fejjel, köszönés nélkül ment el. Nem volt már, ami hozzá kössön. Elvágtuk az utolsó szálakat, amely hozzánk láncolta.
– Menjünk haza – lépett mellém kedvesem, ujjait az enyéimbe fűzte. Ránéztem a friss hajnalra, a gyönyörűen fodrozódó lagúnába és úgy éreztem, hogy igazán most kezdődött el az életem újra. Bólintottam, majd elindultam. Ő jött velem és kéz a kézben sétáltunk ki az épületből, fittyet hányva bárkinek is a tekintetére. Ő és én voltunk a lényeg, az a csata, amit végérvényesen megnyertünk. Küldtem egy köszönöm üzenetet Harukának. Érdeklődve aziránt, hogy mivel tartozom, de ő visszaírta vigyorogva, hogy majd bevasalja Adrianen. Neki is írtam. Azonnal reagált, pedig éjszakás volt. Imádtam érte őt, hogy minden pillanatban készen állt arra, hogy velem legyen, de már nem volt rá annyira szükségem, ahogy neki sem rám. Új életbe lépdeltünk bele, más-más oldalán. Nem kellett már attól tartanunk, hogy egy rossz lépéssel, ami szimplán vágy, elrontunk egy tökéletes kapcsolatot.

Páromra néztem, aki az utat figyelte. Nem szólt, de szája szélén játszott a mosoly. Makulátlan bőre hívogatott, érinteni akartam annyira, mint napok óta egyszer sem. Sokszor a kétségbeesés hajtott felé, de most éreztem a vágyat, ami egyre csak nőtt bennem. Éreztem, hogy szétszed, ha nem győződök meg róla, minden valóság.
– Van dolgod vagy… – Eddig jutott a mondatban, ahogy beléptünk a lakásba. Az izzás, ami elkapott nem akart lanyhulni. Az ajtónak préseltem és csókolni kezdtem, olyan hévvel, amiből egyértelművé vált számára, hogy mit is tervezek. Engedtem a vágyakozásnak, annak, hogy végre szabad lehetek. Szárnyalhatok a kék égen, immár bilincsek nélkül, fájdalom és félelem kalitkájából kikerülve. Más volt az érzés, más az érintés. Ugyanaz az ember, mégis egy új élet küszöbe. Már nem a vihar tombolt, már nem a poklot kellett megjárnom, csak szerettem csendben, végtelen türelemmel. A lelkem végre felsóhajthatott, nem terült rá a gyászos, fenyegető fátyol. Minden, mi lenni akartam, végre lehettem. Annak adhattam érintéseimet, suttogásomat, akinek szántam. Nem voltam már gondterhelt apa, aki félti a világtól a lányát. Lehettem végre apa és pár, tökéletes összhangban. A hév, ami belém költözött egyre csak nőtt. Úgy éreztem, hogy egy pillanat alatt elhamvadok csak attól, hogy szájával játszhatok.

Éreztem a végtelent, az ujjakat, amelyek mindig táncba hívtak. Kértem és kaptam, sóhajok szálltak bele a lakás csendjébe. Vágytam rá és ő értem égett, engedte, hogy szeressem, szusszanásait magamba igyam. Más volt a szél, más a dallam, magába rejtette minden mozdulat a holnap hihetetlen lehetőségeit.

***

– Megjöttünk! – viharzott be lányom a konyhába. Éppen, hogy csak megfordulni volt időm, ő már ugrott is az ölembe. Ölelt és puszilt, magamhoz szorítottam az élettől kapott legnagyobb ajándékomat. Beszívtam az illatát és végre éreztem azt, amire vágytam már évek óta, az enyém volt, legalábbis pár évig még. Ki akartam élvezni ennek minden pillanatát, elraktározni az agyamba az édes képeket. – Annyira örülök, hogy itthon vagy – lelkendezett.
– Mikor megtudta, hogy vársz rá, konkrétan végigcibált az utcán – nevette kedvesem, akinek a tekintete szebben csillogott a nyári égboltnál is. Az érzés, amit egymásnak adtunk újra és újra meggyőzött arról, hogy összetartozunk. Nem fog hozzá papír kötni, gyűrű csillogni ujjainkon, mégis érzem, hogy ő és én együtt leszünk, még csak élünk.

– Családi vacsora lesz – tettem le mosolyogva, hogy visszaforduljak a tűzhelyhez.
– Gyömbéres csirkét érzek – hümmögte.
– Jól érzed – mosolyogtam le a kincsemre.
– Krumpligolyókkal? – érdeklődött vibráló tekintettel. Ma minden csak róla szólt, így bólintottam kedvesen. Felsikkantott és átölelte a derekamat.
– De még kell egy kis idő és segítség a konyhába – néztem kacéran kedvesemre. Szinte láttam, hogy mi jutott az eszébe. A vágyakozás, amit éreztünk nem akart lanyhulni, folyamatosan égetett és élveztem minden egyes lobbanását. Nem akartam elengedni, nem szerettem volna adni, önző módon magamnak akartam őt is.

– Segítek! – sikkantotta lányom. – Csinálhatom a golyókat?
– Minden az asztalon van – böktem arra –, de előbb kézmosás. – Koharu elszaladt a mosdó irányába, miközben párom közelebb lépett és átölelte a derekamat.
– Hihetetlen, hogy ugyanaz jut eszünkbe a konyháról – nevetett bele a fülembe.
– Te kezdted – prüszköltem én is, miközben testem kellemesen ellazult az ölelésében. – Csak vízért jöttem ki a szobából.
– Túl sokáig tartott – sóhajtotta színpadiasan. – Úgy éreztem kell egy kis segítség – búgta csendesen.
– Azért a hűtő ajtaja némileg hideg – röhögtem fel.
– Érdekes, közben egy rossz szavad sem volt – cirógatott meg az orrával.
– Ha nem tűnt volna fel, nem nagyon kaptam levegőt – vázoltam fel az akkori helyzetet.

– Érdekes, a nevemet mégis mantráztad – puszilta meg nyakam bőrét, amitől végigborzongtam.
– Te vagy a hibás! Egyszerűen nem lehet nemet mondani neked – emeltem fel a kezemet és cirógattam meg az arcát. – A mai nap sok volt. Érezni akartam, hogy élek. Érezni, hogy férfi vagyok immár egy plusz teher nélkül és te megadtad nekem. Ezerszer is támasztanám a hűtő ajtaját, csak érezzem, hogy velem vagy, értem, bennem remegsz – suttogtam. A vágy újra cikázni kezdett bennem, mint szitakötő teszi a nyári tó tükrén.
– Mindig veletek leszek – simított a kézfejemre. Karkötőjén megcsillant a fény. Éreztem, hogy a torkom elszorul. Megemeltem kezemet, óvatosan érintettem a bőrétől langyos fémet. Végigfuttattam a szálakon a kezemet és elrebegtem egy köszönömöt, bárkitől is kaptam őket.
– Reece-nek nem kell kezet mosnia? – csattant lányom hangja. Párom fülembe nevetett, olyan melegen, hogy azt hittem a szívem kiugrik a helyéről. Minden annyira tökéletes volt, annyira békés. Egyszer majd lesz ténylegesen közös otthonunk, tornácunk, kertünk, egy vége nincs szerelmünk.

– Csak üdvözöltem apukádat – válaszolta elfordulva tőlem. Ölelése nélkül kicsit fáztam, de ahogy kislányom felnevetett, mégis átmelengetett. Feléjük fordultam. Reece felkapta, puszilgatta, csiklandozta. Kislányom kacagott, őszintén és tisztán, ahogy egy gyermeknek kell egy szebb világban.
Gyerekkel főzni soha nem egyszerű, több kosszal jár, de annál több nevetéssel. Liszt a földön, krumplihéj a kuka mellett, de még ha mosakodnunk is kell utána, minden így tökéletes. Sokan talán azt mondják nem normális ahogyan élünk. Nem életszerű, hogy két férfi nevetve tanít egy kislányt. Mikor kit fest ki, mikor melyikünk babázik vele. Azonban én ezt vállaltam és elég volt ránéznem páromra, hogy tudjam, ő is örömmel teszi. Megelevenedtek a képek előttem. Láttam, ahogy Koharu egyre nagyobb és okosabb lesz. Láttam magunkat együtt tanulni, a számokkal kedves játékot űzni. Atlaszt böngészni, vagy éppen régebbi könyveket bogarászni, hogy készen legyen minden feladata. Láttam magunkat izgulni a versenyein, elindulni az életben egy szép napon és mindegyiken ott állt mellettünk Reece, aki egy ajándék volt mind a kettőnk számára.

– Most már elárulhatjátok, hogy mi következik – nézett ránk szúrós szemmel lányom, mikor már a kanapén ültünk, a kedvenc társasával.
– Mire is gondolsz? – pislogtam fel rá.
– Gyömbéres csirke volt krumpligolyóval és eperhabos torta joghurt öntettel, amit te nem nagyon szeretsz, de én igen – vázolta fel pillanatok alatt. A gyerekek logikája hihetetlen. Főleg, ha már átéltek az életben pár dolgot. Ránéztem páromra, aki bátorítóan bólintott. – Gyere, kicsikém – nyújtottam felé a kezemet. –, beszélgetnünk kell. – Megrémült. Reece közelebb ült, teljesen hozzám simult, hogy lássa, ketten szeretnénk vele beszélni. Ő remegve lépett kinyújtott kezünk felé, megfogta reszkető ujjaival a miénket. Ölembe ült, de nem engedte el Reece kezét sem, ami melegséggel töltött el. – Rosszat csináltam? – kérdezte halvány hanggal. Felvontam a szemöldökömet. – Pár napja nem vagy jól – suttogta. – Volt, hogy szóltam hozzád és csak pillanatok múlva reagáltál vagy kértem valamit és te teljesen mást adtál a kezembe – mesélte reszkető ajkakkal. Szívem elfacsarodott. Nem akartam beavatni, nem szerettem volna, ha a lelke ismét fájdalmasan tépődik fel.

– Nem, kicsikém – ráztam meg hevesen a fejemet, hogy értse, ő teljes ártatlan most. Láttam, hogy kicsit megnyugszik, de reszketegen bújt még mindig ölembe. – Nem csináltál rosszat. Nekem kellett egy nagyon fontos dolgot elintéznem – kezdtem bele lassan. – Emlékszel még, hogy miért kellett a doktor nénihez menni? – Ő bólintott.
– Hogy itt jobban legyek – simított szívére.
– Ezért is – erősítettem meg ebben. – Az olyan doktor nénik, mint ahol te is jártál többet látnak, mint amennyit kérdeznek. Ő mindent leírt, azt is, hogy mi zajlik benned, még ha nem is beszéltél. A mai napon újra be kellett mennem a bíróságra – csúszott meg a hangom. Kislányom megrémült. Éreztem, hogy ijedten remeg.

– Kincsem, nyugodj meg – kérte kedvesen Reece, ujjaival kislányom kézfejét simogatva.
– Nem visz el! – sikkantotta.
– Kicsikém – kértem, de ő leugrott az ölemből. Reece kapott a kapálózó kislányom után. Mellkasához ölelte, de a virágszálam küzdött. Letérdeltem elé, ujjaimat az arcára simítottam.
– Nyugodj meg, kincsem – kértem halkan. – Senki nem visz el, senkinek nem adunk. Soha az életben többet nem kell látnod, ha nem akarod. – Feladta a küzdelmet. Kérdőn nézett rám. – A bácsi, aki ítéletet hozott, eltiltotta tőled. – Direkt nem mondtam ki az anya szót, nehogy ismét pánikba essen.
– Nem jön ide többet? – kérdezte a sírás határán. Megráztam a fejemet. – Nem fog bántani minket? – Ismét fejrázás volt a válasz.

– Hivatalosan már nem tartozol hozzá. Csak akkor kell látnod, ha te úgy döntesz – simogattam meg az arcát.
– Soha többet nem akarom – sírt fel. – soha...soha...soha – ismételgette. Nyakamba borult, átöleltem, a hátát Reece simogatta kedvesen, míg potyogtatta könnyeit. A gát átszakadt és hihetetlen erővel mosott el mindent. Egy megtört kislány élete talán elkezdődhet újra, én pedig csak reménykedhettem benne, hogy a kár, ami anyja okozott benne, nem végleges.
– Velem maradtok? – nézett fel percekkel később. Előbb rám, majd Reece-re. Bólintottunk. – Mostantól ti vagytok a szüleim? – kérdezte olyan halkan, hogy alig értettük. Reece elmosolyodott.
– Büszkén vállalom a szerepet, ha számodra rendben van – suttogta elcsukló hanggal.
– Szeretném – nézett felé lányom, majd megfordult, átölelte és megpuszilta könnytől remegő tekintetű páromat.

Vannak viharok, amelyek újra és újra visszatérnek, hogy elmossák azt, amit felépítettél, de úgy éreztem a kanapé előtt térdelve, a két kincsemet nézve, hogy az enyém elvonult egy életre.

-----------------------------------------------------------------Sziasztok! Nem szetettem volna a tárgyalást sem elhúzni, sem drámaibbra venni. Megkapták,  amit megérdemelnek, élhetnek boldogan hármasban.