Megtalált érzelmek /befejezett/

Negyvenedik lobbanás

Nyitott szemmel feküdtem az ágyamban. Az édesem hátához simultam, átöleltem őt. Tenyeremet szívére csúsztattam, mert érezni akartam dobbanásait. Bőröm alatt lüktetett, hallani véltem nevemet. Közelebb húzódtam hozzá, szinte rá tapadtam, mert ő volt a fény az életemben, az egyik legszebb dallam a szívemben. Orrom hajához ért, éreztem mézes samponjának az illatát, keveredve az imádott szeder aromájával. Érinteni akartam, így közelebb hajoltam, hogy apró csókot hintsek nyakára. Szám zsibongani kezdett, ahogy bőréhez értem, így újra puszit adtam finom nyakára.

– Nem tudsz aludni? – kérdezte meg halkan, mire kicsit összerezzentem, mert le lettem fülelve.
– Megeshet – vallottam be. Ő felemelte kezemet és megfordult ölelésemben. A szobámban félhomály honolt, éppen csak derengett még kinn, de ez is elég volt, hogy lássam szeretett szemét.
– Mitől, édesem? – simított arcomra. Lágyan érintett, mint tavaszi szellő az eregetett sárkányt. Élveztem az ujjai cirógatását. Azt, hogy ismét csak én számítok. A lelkemben dúló ijedtség kicsit alább hagyott, de el nem tűnt. Ott dobolt bennem, hogy életem legfontosabb lépésére készülök, és már így sem startoltam szépen. Nem voltam benne biztos, hogy lehet ebből még jót kihozni ezután. – Az ebéd zavar? – érdeklődött kedvesen.

– Megeshet – vallottam be csendesen, szemébe nézve. Ő megértően mosolygott rám, amiért hálásnak éreztem magamat.
– Nincs mitől. Ami történt csak akkor volt kínos. Most, hogy visszagondolok egészen viccesnek érzem – kuncogta vidáman, amitől én sem tudtam nem mosolyogni. – Soha nem csináltam ilyet. Kicsit későn érek.
– Örülök, hogy én lehettem az első és remélem az utolsó is – pusziltam orrára.
– Megteszünk érte mindent – simogatta lágyan az arcomat, mint harangvirág fejét a lágy köd. Szemembe nézett. A derengés beköltözött tekintetébe. Láttam az ébredő csodát. A fényt, ami csak nekem vibrál. Éreztem a dobbanásaimat, a végtelen szeretetet. Ő volt a legszebb csillag az égen, a legszínesebb, sziporkázó festék a vásznon. Varázsát nekem adta, velem vibrált. Akartam őt, mint szomjazó a vizet, virág az esőt, kakaó a tejszínhabot. Ő lett a minden a semmibe vesző lelkemben. Fényt gyújtott a mélyben, épp azelőtt, hogy elvesztem volna. Torkom elszorult. A szeretet, amit éreztem bennem lüktetett. Barátot kaptam, szerelmet, segítő angyalt a személyében. Éreztem a nyelvemen ízét, orromban illatát, testét, ahogy enyémet veszi birtokba. Mindent adni akartam. Újra vele lenni. Megőrülni, szépeket suttogni. Táncolni az esőben, elveszni a szélben, hánykolódni a vad tengeren, újra és újra megszámolni a csillagokat közös egünkön.

– Miért nézel így? – kérdezte halkan.
– Mert nem tudok másképp – vallottam be. – Mióta csak tudom hogyan érzel, csak szeretettel tudlak figyelni. Annyira csodálatos vagy – emeltem meg most én a kezemet és simítottam arcára. Csendesen cirógattam, szemébe néztem, amelynek a végtelenségében elveszni akartam. – Tudom, hogy nincs mitől félni, de itt mégis rettegek – csúsztattam kezemet a mellkasára, ahol szíve dobbant értem. – Már kétszer látott kínos helyzetben. Ő az apukád és nekem nagyon fontos, hogy szót értsek vele, mert hosszan tervezek veled.
– Mennyire is hosszan? – kérdezte mosolyogva, miközben ujjait az enyéimbe fonta.
– Amíg csak lehet – hajoltam közelebb és pusziltam meg. – Itt, ebben az életben és ha lehet mindegyikben, ami ránk vár még. Az én apukám hajthatatlan. Nem érti és nem is akarja ezt a helyzetet. Ő csak Koharu miatt áll szóba velem – meséltem csendesen. Szívem fájdalmasan dobbant. Ennyi év után is sajgást okozott. Nem volt már a férfi, aki fűrészelni tanított. Az, aki megmutatta hogyan kell borotválkozni. Elvesztettem őt azon a napon és akkor lett a szívemben űr. Egy olyan sebet kaptam, ami nem gyógyul, hanem újra felszakad, akárhányszor a szemébe nézek és látom; nem büszke rám már. – Nem szeret már, azt hiszem. Csak egy csalódás vagyok számára, akit megtűrt éveken át.