Megtalált érzelmek /befejezett/

Tizenkettedik lobbanás

Szeretem a munkámat. Kellőképpen nyugodt, de azért még mindig akadnak benne izgalmas dolgok. Pénzügyi elemzéssel foglalkozni sokak szerint unalmas, de aki szereti a matematikát, annak sok gondja nem akadhat vele. Már egészen kicsi koromban jóban voltam a számokkal, bár ez lehet, hogy apunak volt köszönhető, aki matematikát oktatott éveken át. Már egész korán el tudtam számolni százig és az alapműveleteket is értettem, mire iskolás lettem. Néha unatkoztam órán, amit persze nem mutathattam ki, mert ugyanott tanultam, ahol apu tanított. Ráadásul egy iskolába jártam le az alsó és felső középiskolát is, mert lépcsős intézmény volt. Így tizennyolc éves koromig éltem apu szeme előtt. Ő nem az én osztályomban oktatta a matekot, de mihelyst valamit csináltam, ő már következő szünetben tudott róla. Belehajszoltak miatta pár versenybe, amelyekből sokat meg is nyertem. Olyankor büszke volt rám, egészen a bejelentésemig. Onnantól csak voltam. A nevét viseltem, de nem éreztem magamat a fiának. Nem zavart el, de a néma hallgatás sem volt sokkal jobb. Soha többet nem örült az eredményeimnek. Soha többet nem akart velem számolni, segíteni a háziban. Megszűntem Hosokaya Ayato lenni érzéseim miatt. Egy másik ember lettem a szemében és ez valószínűleg soha nem is fog változni már. Nem mondom, hogy nem fáj, de közel a harminchoz ezen változtatni már nem tudok. Egyedül annak örülök, hogy a történtek ellenére Koharuért a tűzbe menne.

Ezután már én sem akartam rá hasonlítani. A matematikát szerettem továbbra is, de már nem kívántam tanárként a nyomdokaiba lépni. Ő sem erőltette. Mikor kiderült, hogy felvettek közgazdaságira, csak egy jó volt a válasza és kifordult a nappaliból. Vettek nekem egy lakást, amire születésem óta gyűjtöttek és támogattak éveken át, de éreztem, hogy csalódtak bennem. Főleg apu. Anya más, ő az anyukám. Ha nem is érti, elfogadja. Apu viszont csak elfordul és úgy tesz, mintha nem tudná, hogy az évek alatt mi ment bennem végbe. Pontosan tudja, hogy nőre már nem fogok nézni, de inkább úgy tesz, mint aki ezt nem tudja. Alapesetben nem az lenne a normális, hogy szeressük gyerekünket bármi is történjen? Bárhogyan is döntsön a lányom a jövőben, legyen az tanulás, vallás, partnerválasztás, esetleg utazás, nem bírnám emiatt eltaszítani magamtól. Nem én hordtam ki, nem én szültem, de mióta csak a világon van vele voltam. Emlékszem, hogy nem egyszer vittem be őt az egyetemre magamra kötözve és csak reménykedhettem, hogy nem ordítja végig az időt, míg elintézem a dolgaimat. Egyszer Nanami nem jött érte, én pedig záróvizsgázni mentem. Anyuék még dolgoztak, de már dacból sem adtam volna oda nekik, az ő szüleinek pláne. Felkötöttem a hátamra és a rózsaszínű pelenkázótáskával bemasíroztam záróvizsgázni. Ekkor már járt és szórakoztatott mindenkit. A vizsgabiztos aranyos volt és megengedte, hogy letegyem a sarokba játszani, míg vizsgázok. Hát a lányom másképp gondolta. Egyszerűen odatotyogott és az ölembe ült. Síri csendben hallgatta végig a feleletemet. Egyszer elakadtam, erre felnézett rám: apuszi, egyensz. Előbb nem értettem, majd leesett, hogy a gyerek annyiszor hallotta a szabályt elmantrázni, miközben mászkáltam vele a házban, hogy ő is emlékezett rá. Azonnal beugrott, aminek be kellett. A vizsgabiztos és a tanáraim is küzdöttek az arcizmukkal, miközben folytattam. Kitűnőre záróvizsgáztam, hála Koharunak. Ha megbuktam volna miatta, az sem hatott volna meg. Ugyanolyan szeretettel öleltem volna magamhoz, mint előtte, mert ő az enyém és végtelenül szeretem. Annyira, hogy talán szavakba sem önthető. Ezt a szívünkben őrizzük. Minden ölelés, puszi árulkodik arról, hogy mi dobol bennem és ő tudja. Tudom, hogy az emberek nem egyformák. Én ilyen vagyok, apám meg nem.

Sóhajtva sétáltam ki a munkahelyemről. Szerettem, de fáradtnak éreztem magam. A rengeteg értekezlet lefárasztott, de a gondolat, hogy mehetek haza a kislányomhoz némi erőt adott és persze ott volt ő. Tudtam, hogy várni fog. Hogy mikor lányom lefekszik, minden figyelme csak rám irányul. Szerettem az azúr tekintetét. A fényét, a csillogást, a mosolyát. Figyelni akartam vibrálását, miközben elmondja, hogy délután mi mindent csináltak Koharuval. Vidámsága olyan, mint friss fuvallat a fülledt nyárban, melengető napsugár a tél végében. Bármi is történt velem az adott napon, valahogy a távolba vész, mikor ő regél arról, hogy mi történt velük. Egy szimpla tócsába ugrándozást is olyan átéléssel mesél, hogy azt kívánom, bárcsak ott lehettem volna velük én is. Napjában többször eszembe jut, hogy mit csinálhatnak, de ami bennem tombol már nem az apai féltés. Nyugodt szívvel bízom Reece-re, mert tudom, hogy megvédené bármitől. Velük szeretnék lenni. Nem csak lányommal. Titkon néha eszembe jut, milyen lenne hármasban tölteni ismét egy napot. A biciklizés, a sminkelős nap belém égett. Kincsként őrzöm, bármilyen furcsa is ez. Az eszem tudja, hogy értelme nem sok van, de a lelkem vágyódik. Sóvárogva dobban sokat a szívem és akárhogyan gondolkodom, nem mással szeretne lenni, csak velük. Néha, mikor lehunyom a szememet egy kellemesebb vacsora után, látom megelevenedni az elmeséltek alapján, hogy milyen csodás dolgokat éltek át. Hallom a nevetést, de nem csak a lányomét. Az övével keveredik egy borzongató, mélységekig hatoló dallam. Érzem. Mindig lüktet belőle valami. Elég csak rá gondolnom és megmozdul. Halkan cincog, talán még nem talált dallamot igazán, de ott van és én őrzöm, bármilyen furcsán is hangzik. Egy napon talán elmúlik. Egyszer vége szakad és minden olyan lesz, mint régen; hallgatag.