Megtalált érzelmek /befejezett/

Ötödik lobbanás

Szülőnek lenni egyszerre áldás és felelősség. Minden egyes pillanatban arra gondolunk mi lenne a legjobb gyermekünknek. Mi lehet vele, mikor nem vagyunk vele? Olyan szeretetet adnak, amelyhez hasonló a világban nem is létezik. Ártatlanok, formálhatóak. Ők még másképp látják a világot. Ők úgy gondolják, hogy a szüleik hősök, mindenhatók, bármit el tudnak intézni. Ha reszketnek a sötétben melléjük bújnak. Simogatjuk őket, suttogunk a fülükbe, hogy ne félj, itt vagyok, nem engedem, hogy bármi is bántson. Minden egyes betegségük nekünk fáj jobban. Mi reszketünk az ágyuk mellett, mikor lázasan kapkodják a levegőt és nyöszörögnek. Mikor megsérülnek, valahol mi is sérülünk, pedig tudjuk, hogy nem felügyelhetjük minden egyes lépésüket. A kórházban eltöltött napok, órák kínszenvedések, nem merjük lehunyni a szemünket, mert féltjük őket. Ülünk és nézünk a sötétbe. Tudjuk, hogy jó helyen vannak, szakértő kezek alatt, de szülői szívünk még is beleszakad. Azt szeretnénk, hogy boldogok, egészségesek legyenek, amiért alapesetben akár a poklok poklát is megjárnánk értük.

Mikor azonban nincsenek viharfelhők, nem süvít a pusztító szél, hanem világít a nap. Szivárvány szeli át az eget, olyankor mosolygunk, szívünk boldogan repes. Nézni, ahogy felfedezi a világot. Megfordulnak, majd gurulni, kúszni kezdenek. Hallgatni a trappolást, amit négykézláb rendeznek, segíteni első lépteiket. Azt hiszem, minden kínért kárpótol. Az első szó, amit hallunk tőlük édes, még ha néha viccesen is hangzik. Minden mosolyuk, érintésük drágább, mint bármi más a világon.

Csendben ültem a játszótér szélén. Nem is olyan régen mondta, hogy ő már nagylány, egyedül is fel tud mászni a kastélyba játszani. Vidám, barátkozó kislány a történtek ellenére. Mindig talál valakit, akivel sikítozhat. Emlékszem még azokra az időkre, mikor csak én léteztem számára, mikor nyújtotta a kezét és kérte, hogy menjek vele hintázni. És én mentem. Löktem vele kacagó lányomat, felmásztam vele a nagy várba, fel a csúszdára, majd le is csúsztam vele. És ő nevetett, édesebb volt, mint a méz. Ő boldog volt és ez számított igazán. Hidegen hagytak a pillantások, a néha felvont szemöldökök, hogy csúszkálok a lányommal, labdázok vagy éppen homokozok. Soha nem tudtam eldönteni, hogy ez most a viselkedésemnek szól vagy a nememnek.

Most azonban már egyedül mászik. Integet a tetejéről és én visszaintek. Ilyenkor úgy érzem, hogy magam maradtam, hogy ő már nem csak az enyém. Engednem kell. Muszáj szárnyalnia, az égbe repülnie és ragyognia. Elteltek az évek és tovább peregnek. Pár év és kamasz lesz belőle, mikor majd azért rettegek merre jár, kivel és épp ki legyeskedik körülötte.

Vettem egy mély levegőt és felegyenesedtem. Kellemes, őszi napunk volt. Szeptember második feléhez képest meleg volt, a Nap melegen sütött. A fákról már hullott a falevél, de mégis vidáman cikáztak a napsugarak az ágak között. A játszótéren ültem, mert lányom megkért, hogy jöjjünk le ide indulás előtt. El akarunk utazni anyuékhoz, mióta lezárult a procedúra először. Kicsit rettegek. A címemet nem tudja senki, de megeshet, hogy anyuéknál megjelenik Nanami. Nem szeretném kitenni ennek Koharut, de az anyjának sem tagadhatom meg törvény adta jogait. Ha lehetne kiradíroznám őt az életemből. Sokszor kértem már, elmondtam, hogy nem tartozik semmivel. Ha nem tud szépen viselkedni Koharuval, inkább hagyja békében élni. Azonban ilyenkor látom a szemében a gyűlöletet. Azt, amit irántam érez már évek óta és azt is, hogy kérésemet soha nem is fogja betartani. Utálni fog, mert nem vettem el, nem hajoltam meg akarata előtt. Így bánt. Mindig fog.

Újra a játszóvárra néztem, ahova ismét felszaladt lányom. Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott, hogyan képes felmászni szoknyában. Azonban lehet, hogy ez egy női adottság, mindenesetre ő jól csinálja.

A tarkómon hirtelen bizsergés futott végig, így oldalra fordítottam a fejemet. Szám megrándult attól, amit láttam. Egy csapat anyuka ült nem messze tőlem és félreérthetetlenül rólam beszélgettek. Nem szerettem ezt, de ez ezzel járt. Apuka a játszótéren vagy papucs, vagy özvegy. Az senkinek nem jut eszébe, hogy mi van, ha anya lelépett? Miért evidens, hogy csak férfi teheti meg? Miért nem lehet elhinni, hogy nem minden nőt teremtettek anyának? Nem mindegyik nő képes a gyermeknevelésre? Hányszor éltem már ezt át és még hányszor fogom? A társadalmi berögzülés skatulyába taszít engem. Jó apa akarok lenni, olyan, akire a lánya számíthat, ne kelljen még egy szülőjét maga mögött hagyni.