Megtalált érzelmek /befejezett/

Negyedik lobbanás

Vannak azok a dolgok, amelyek a nem kellene kategóriába esnek. Ilyen például a ne nézz a napba, mert tüsszenteni fogsz. Ennek ellenére belenézünk. Feltekintünk az égre egy gyönyörű, nyári délelőttön. Azt, hogy valamit nem kellene csinálnunk, sokszor felül írjuk és ha fájdalmat is okoz, megtesszük, mert meg akarjuk. Kíváncsiak leszünk, hogy mi történik, aztán a földre zuhanunk, mint Ikarusz, aki az egekbe vágyott. Azonban túl közel ment a naphoz és a mélybe zuhant. Nem szeretnék ismét ott lenni. A homályban. A magányban. A semmiben. Ahol csak szívem fájdalmas dobbanásait hallom. Ennek ellenére mégis olyat csinálok épp, ami szembe megy a józan eszemmel. Valami azonban a mélyben biztat. Arra sarkall, hogy nézzem meg, nem lesz semmi gond. Akkor a bennem levő tudás miért is tiltakozik? Miért mantrázza, hogy butaság, csak magamnak okozok bizonytalanságot? Miért nem tud az ész és a szív együtt működni? Miért kell fejjel a falnak rohanni? Azt hittem, már kinőttem a kamaszkorból, a kíváncsiskodó énemből, de úgy látszik néha ez visszaköszön. Újra belém bújik a kisördög és irreális dolgot művelek.

Felpillantottam a telefonomból. A lakásban csend honolt, lányom még aludt. Az ablakom még sötéten ásítozott. Csak idióta értesítők jöttek, de engem a kijelzőhöz szögezett, szinte sikított, hogy kattintsak arra, hogy Thomson Reece ismerősnek jelölt. Nem is egy platformon. Egyik részem azt suttogta, hogy fogadjam el, majd tegyem le a telefont és foglalkozzak a teámmal. Azonban lényem egy másik része szinte gyötör, hogy nézzem meg. Ebből még rossz nem származhat.

Csak néztem tovább a kijelzőt és őrlődtem. Szerettem volna az életébe belekukkantani, kérdések nélkül. Egyszerűbbnek éreztem így többet megtudni róla, azonban a lelkem azt mantrázta, hogy hagyjam a dolgokat a saját medrükben hömpölyögni. Be kell őt eresztenem az életembe, talán olyat is megtud, amit nem szívesen tárok mindenki szeme elé. Talán, ha hagyom, hogy megtudja ezeket, bizalomért, bizalommal reagál. Mennyivel jobb érzés, mikor apránként nyílunk meg, hisz a virág is lassan bont szirmokat. Egy emberi kapcsolatot is tégláról téglára építünk, amit az ilyen platformok leegyszerűsítenek, vagy tévútra vezetnek. Azonban a kíváncsiság, ami bennem tombolt, egyszerűen követelte, hogy kattintsak rá.

Újra körülnéztem, amin el is mosolyodtam. Egy hatévessel élek együtt, aki még nem igazán tudja, mi rejlik az internet berkeiben. Nagy levegőt vettem és megérintettem az értesítési panelt, ami az adatlapjára dobott. Egy mosolygós kép volt kirakva profilnak, ugyanaz az arc, amit nekem is mutatott. Szája felfelé görbült, tekintete ragyogott, mint mindig, mikor velem is beszélt. Nem értettem magam. Nem értettem miért rezzentem meg, mikor visszaigazoltam, hogy ismerem. Lentebb tudtam már tekerni, de ujjam nem mozdult. Valahogy nem volt ínyemre, hogy az életében turkáljak, de a kíváncsiság újra közbeszólt. Szinte tépett, hogy tegyem meg, így minden rosszallásom ellenére lejjebb tekertem. Könyvajánlókat, filmes oldalakat tárt elém a közösségi oldal. Néha egy-egy bejegyzés a barátaitól vagy barátainak, amiből akad neki pár a képek alapján.

Tovább tekertem, miközben egy kép kezdett kialakulni róla bennem. Élete aktív és boldognak tűnik. Szabadidejében olvas vagy filmet néz. Szeret biciklizni, erről pár fotó tanúskodik, ezeken viszont édesapja tűnik fel újra és újra. Az ötvenes férfi igen aktív. Eddig csak komoly orvos szerepben láttam, fesztelenül nem. Ugyanaz a mosoly, hajszín, állvonal. Elmosolyodtam, mikor rájöttem, Reece is így fog kinézni ötven évesen.

A következő kép azonban megállásra késztetett, miközben a gyomrom furcsán megrándult. Éreztem a fotó láttán valamit, ami miatt nem kellett volna betúrnom az életébe.

Egy tó partján ült, oldalához egy szemüveges lány simult, miközben arcához hajolt. Valamit suttoghatott neki, mert Reece szélesen mosolygott. És én idióta tovább mentem, a szivecskék hatalmas száma ellenére megnyitottam a hozzászólásokat is. A többségében arról áradoztak, hogy de szépek együtt, míg mások arról nyilatkoztak, remélik, hogy hamarosan más típusú bejegyzést látnak majd. Az egyik alatti reakciót megnyitottam. Fókuszálnom kellett, de egyértelműen a Reece-szel pózoló lány írta: egyszer minden titok kiderül, csak várj türelemmel, egy kacsintó fej kíséretében. Ez volt az a pont, ahol jobbnak láttam letenni a telefont. A készüléket halkan koppanva eresztettem a pultra és elfordultam tőle, mintha elárult volna. Én voltam a hülye, mikor meggyőződésem ellenére cselekedtem. Nesze itt van, megkaptam, a kíváncsiságomért remegő kézzel fizetek. Próbáltam csuklómat lefogni. Nem értettem magamat. Miért lettem ideges? Miért érzem ezt a fura nyomást? A gyomromba mintha egy óriási kő költözött volna, miközben egy vádló hang folyamatosan magyarázott volna bennem. Miért tettem? Miért vágytam látni, ami jobb lett volna, ha titok marad? Miért szeretünk mi emberek belemásznia tövisbokorba és csak azért is csapkodni, holott tudjuk, csak még mélyebbre döfődnek a tüskék? Mit vártam én ettől az egésztől? Miért ingott meg bennem minden, mióta csak megláttam őt? Azt hittem, kemény fából faragtak. Azt hittem, a falon nem tud senki repedést ütni, hogy bekukucskáljon, de neki valamiért sikerült. Valamiért kényszert érzek arra, hogy engedjem neki. Miért akarom, hogy újra fájjon? Miért nem volt elég az a lecke a múltban?