Megtalált érzelmek /befejezett/

Harmincegyedik lobbanás

A falnak támaszkodva figyeltem lányomat, aki csendesen rajzolt a nappaliban. A némaság, ami a lakásunkra szállt ismeretlen volt. Ő egy olyan gyermek, aki ezer fokon tud égni, szeretni, boldognak lenni. Most mégis, ahogy néztem, valami a szívemben nem hagyott nyugodni. Az az érzés kerített hatalmába, ami akkor szokott, ha gyermekünk valamit elhallgat. Mikor csak ül és nem figyel a környezetében semmire, csak az adott dologra a kezében. A hatalmas rajzoló kofferben turkált. Megfogta a rózsaszín színest, majd visszatette. Kutakodott az eszközök között, de látszott rajta, hogy nem tudja, mit akar. Csak kivette őket, megforgatta, majd visszarakta.

A lelkiismeretem megszólalt. Úgy éreztem, hogy a szívem megszakad. Két nap. Két nap telt el anélkül, hogy észrevettem volna. Annyira egy irányba koncentráltam. Egész nap Reece-n járt az eszem, az érintéseit éreztem. Forró száját, remegő testét, mikor bevallotta, hogy még nem volt senkivel. Hihetetlenül örültem neki, egy olyan csodát kaphatok, amire azt hittem nekem esélyem nem lehet. Az első alkalmam egy szűz lánnyal volt, de ez mégis más. Áll mögöttem pár ember, ő mégis azt szeretné, hogy én legyek az elsője. Ez hihetetlen izgalommal töltött el. Egész belsőm remegett, még ha néha eszembe is jutott, hogy amennyire jólesik, annyira nagy a felelősség is. Nem gyerek már, de a szerelmet sem akarom az esetleges kellemetlenségekkel kiölni belőle. Fokról fokra szeretnék haladni, hogy mire eljutunk a szeretkezésig, minden összhangban legyen. Akarom őt, mint virág az éltető vizet, csokifagyi a tejszínhabot, szánkó télen a havat, de úgy érzem, hogy mégis vétettem. Apaként csúfos kudarcot vallottam. A tündérkém valamit elhallgat, és én nem vettem észre. Késve értem tegnap hozzá a pszichológushoz. Általában megsínyli, de másnapra már újra nyiladozik, mint a sivatag virágai, mikor végre újra esőt kapnak. Mikor megszületett, szülővé váltam. A kezemben tartva ígértem meg neki, hogy a legfontosabb lesz számomra a világon. Most mégis becsaptam. Elmerülten egy érzésben, amire vágytam már egy ideje, de nem ilyen áron.

Ellöktem magam a faltól és hozzá sétáltam. Leguggoltam mellé, ő rám sem nézett.
– Rajzolhatok veled? – kérdeztem, mire megvonta a vállát. A papír fölé hajoltam. Ő és én voltunk rajta, ahogy korcsolyáztunk. Az egyik színessel a papír fölött hezitált, de egy vonást sem tett. – Segítsek? – puhatolóztam tovább.
– Nem kell – mondta kicsit durvábban, miközben ledobta a ceruzát a papírra, felállt és a szobájába ment. Értetlenül ültem rajza fölött, miközben a kétségbeesés egyre jobban eluralkodott rajtam. Most nem láttam rezgéseit. Nem láttam, mi játszódik benne és ez pokolian fájt. Felálltam és utána sétáltam. A szobájában ült és a puzzlet igyekezett kirakni. Rám sem nézett, innen tudtam, hogy nem akar velem beszélni. Megrémültem. Mióta megvan, először igazán. A doki azt mondta, hogy az elfojtott gondolatoknál, érzéseknél nincs rosszabb. Közelebb mentem hát. Igyekeztem megtudni mi az, ami bántja az édesemet, de nem szólalt meg. Nem kért segítséget, egyszerűen ignorálta a létemet. A szívem félrevert, légzésem szaporábbá vált. Megijedtem a ténytől, hogy talán rájött, hogy másért is dobog a szívem, nem csak őérte. Próbáltam vele szót érteni, de ő rám se nézve válaszolt, vagy figyelmen kívül hagyta a mondataimat. Nem akartam erőszakos lenni, de tudni vágytam lelkének minden fájdalmáról és most egyértelmű volt, hogy sajog benn valamiért. A virágszálam elbújt a világ elől. Elbújt előlem, ami egyet jelentett azzal, hogy a gyökereiben ingatták meg a kicsikémet. A kezem remegett, mikor felé nyúltam. Álla alá simítottam kezemet és lágyan kértem, hogy nézzen rám. Ő vörösödve, kicsit ellenállva tette ezt, de végül rám nézett. Szeme most zöldben játszott. A vihar úgy tombolt íriszében, hogy azt hittem, engem is magával ránt. A lelke szakadozott, valami őrölte. Némán kértem, hogy mondja el nekem, de ő csak megrázta a fejét. A pánik maga alá kezdett temetni. Rettegtem, hogy valami visszafordíthatatlan történt vele.

– Koharu, kicsikém, a fülem nyitva – kértem csendesen, de ő azért sem válaszolt, makacsul nézte a kirakós darabjait.
– Nem akarom – suttogta, de értettem. – Veled nem. – Ez volt az a mondat, amire a világom tótágast állt. Légzésem bennszakadt, szívverésem felgyorsult. Nyelnem kellett, mert a sírhatnék kerített hatalmába. Ez a pár szó elég volt ahhoz, hogy meginogjak apai mivoltomban én magam is. Nem akart engem. Nem akarta szavaimat, ölelésemet.
– Kicsikém – próbálkoztam újra, de ő elfordult, miközben a szívem kezdett darabjaira hullani. Nem akartam így látni, nem akartam, hogy szomorú legyen. Éppen elég baj kijutott már neki. Védelmezni vágytam, elmondani neki, hogy bármi is történt, hozzám fordulhat, de mondhattam én bármit, makacsul hallgatott, akárcsak az apja, ha valami őrölte belül. – Csinálok kakaót – próbálkoztam az utolsó mentsvárral, amire csak egy jó volt a válasz. Hevesen dobogó szívvel álltam fel és sétáltam ki a konyhába. Egész testemben remegtem. Végigfuttattam fejemben az elmúlt napokat. Nem mellőztem őt. Az tény, hogy jobban vártam, hogy végre lefeküdjön, de míg ébren volt, minden figyelmemet neki szenteltem. Énekeltünk, társasoztunk hárman és ő boldogan sikkantott, mikor rájött, hogy megnyerte a játékot. Hol engem ölelt, hol Reece-t, amivel végtelenül boldoggá tett. Nem csináltam semmit, még csak hozzá sem értem, míg ő ébren volt. Mi lelt téged édes angyalom?