Megtalált érzelmek /befejezett/

Kilencedik lobbanás

Mikor szüleimhez értünk, elég volt anyára néznem, hogy tudjam, valami nincs rendben. Ha egy dolog elgondolkodtatta, vagy aggasztotta, kiváltképp velem kapcsolatban, a szeme megrándult. Barna tekintete soha nem tudta elrejteni előlem érzéseit. Mindig láttam benne, hogy boldog-e vagy épp tépkedi belül valami. Apu kilenc éves koromban balesetet szenvedett, mikor jött vissza Tokióból. Anyu annyit mondott, hogy karambolozott, de szemében láttam, hogy sokkal súlyosabb, ami történt. Imádta apát, szerelemből ment hozzá. Apu tartózkodó volt mindenkivel, csak anyunak adta lelke azon részét, ami gyengéd. Láttam akkor, hogy belül megszakadni készül. A fény, ami őrizte apa szeretetét megfakult. Sírni szeretett volna, de miattam nem tette. Ahogy a napok teltek, ő is sorvadozott. Apu nem mozdult és ő is vele akart megszakadni. Akkor éreztem először igazán, hogy mi a különbség a szeretet és szerelem között.

És most ott állt a pultnál, csicsergő lányomat hallgatta, de szemében feszültség honolt, némi kétségbeesés, ha felém pislogott. Csendben vártam, de lányom csak mesélt. Az elmúlt egy hét úgy szakadt fel belőle, mint folyó teszi árvíz idején. Mindent elmondott. Reece-t is. Azt is, hogy előző nap hogyan pingált ki mind a kettőnket. Felrémlett a délután, kedves mosolya, néha humoros, néha komoly arca. Mikor Koharu felébredt, boldog volt, hogy Reece még nem ment el. Majd játszani kezdtünk, lányom hívta őt is és jött. Újabb és újabb tábla került elő, ahogy az őszi délután estébe hajlott, majd lányom újra elaludt. Egy bögre tea, sok-sok beszélgetés, vicces és komoly dolgok egyaránt. Mikor rájöttünk, hogy éjfél van, szégyenkezve kértem elnézést, amire ő azt felelte, ha menni akart volna, talál rá lehetőséget. Aztán csak álltam az ajtóban és hallgattam lépteit. Mindig gyalog ment el tőlünk, így én sokáig hallgathattam döngő lépteit, míg csend nem lett. Némaság újra, a lakásban és bennem is.

Annyira furcsa, ami bennem morajlik, olyan lassan kerülget, mint méhecske a virágot. Szárnyaival hozzám-hozzám ér, ami jólesik. Majd elmegy és egyedül hagy gondolataimmal ismét, amelyek csaponganak. Eszembe jutnak a történtek, majd bevillan, hogy mindez csak egy magányos lélek illúziója. Valami, amire talán vágyna, de a kulcsot megint rossz emberben keresi.

– Ayato – érintette meg a karomat anyu, amitől kicsit összerezzentem. Cseppet elkalandoztam és ismét úgy éreztem magam, mint egy kamasz, akit rajtakaptak olyanon, amit megtiltottak neki. Éreztem, hogy a tarkóm égni kezd, mert tilosban jártam, egy olyan helyen, ami a valóságban soha nem is létezhetne. – Elkalandoztál – mosolygott rám.

– Sok minden történt a héten, de Koharu már beszámolt mindenről – nevettem.

– Minden második szava Reece – sóhajtott. – Nagyon megszerette azt a fiút. – Az a baj édesanyám, hogy az én minden második gondolatom is ő.

– Igen, meg – bólintottam. – Örülök neki.

– Most, hogy látom mennyire vidám, kezd szimpatikus lenni – csoszogott vissza a pulthoz, majd újra a tészta fölé hajolt. – Viszont van egy kis gond – mondta inkább a pultnak, mint nekem.

– De tudtam – nyögtem, majd közelebb sétáltam. – Már akkor láttam, mikor beléptem.

– Mindig is tudtad milyen hangulatom van – nézett rám ellágyult tekintettel, majd körbenézett, amitől a szemöldököm magasra szaladt. – Nanami hívott – mondta csendesen, de én így is értettem. A szívem megremegett. Az utálat, amit éreztem iránta ismét fojtogatni kezdett. Nem bántott még eleget? Nem vezekeltem eleget azért, mert nem akartam összekötni vele az életemet? Miért kell mindig megjelennie és tönkre tennie mindent? Az az azúr szemű fiú képes volt életet lopni Koharu néha bús gyerekkorába. Erre jön és összedönt mindent? Miért nem felejt el már minket? Miért nem tudok varázsolni, hogy képes legyek törölni fejéből a létezésünket? Engem akar büntetni, de ne Koharuval tegye. Ő nem tehet semmiről.