Megtalált érzelmek /befejezett/

Harmincnyolcadik lobbanás

A szerelem sokáig olyan volt számomra, ami nekem nem adatik meg soha. Csak néztem magam körül csoporttársaimat, akik egymás után estek bele ebbe az érzésbe. Majd egy napon az én történetem is változott. Szerelmes lettem ott a kávézóban állva. Soha nem hittem, hogy létezik első látásra lobbanó érzés, de akkor és ott rájöttem, hogy még ha el is túlzottak a könyvekben, mégis létezik. Megszólítottam, mert akartam, édes akcentussal válaszolt is nekem. Kedves volt, türelmes, nevetése szebb, mint a napfelkelte. Barátai hívták, így olyan helyet kerestem, ahonnan látom őt. Mikor elmentek, azt kívántam, hogy lássam még. Nem is sokkal később a vágyam teljesült. Csak benéztem a teázóba és ott ült ő. Beszélgetni kezdtünk, társasága felüdülés volt. Tekintete követte minden szavamat, figyelt rám, ami jólesett. Az érzések azon foka ért el, ami még nem kavargott bennem. Mikor biciklizni mentünk, már biztos voltam benne, hogy szerelembe estem. Az első csók, amit váltottunk a semmi közepén, egyszerre volt varázslatos és rémisztő. Csodás érzés volt szív dobogva érezni, majd ugyanígy megjárni az érzékek útját. Úgy éreztem, hogy az érzés benne is nyiladozik, mindaddig, míg a szörnyű valóság rám nem telepedett. Úgy éreztem megfúlok, mikor rájöttem, hogy elkéstem az életéből. Ha előbb vagyok talán lehetett volna szebb mesénk. Akkor és ott úgy éreztem, megőrülök. Törni‐zúzni szerettem volna, de mindig visszajött. Éreztem a fájó igazságot. Azt, hogy csak egy pótlék vagyok. Szívem remegett, sokszor sírni szerettem volna, de mégis engedtem, hogy testemet birtokolja. Megesett, hogy utána csak néztem, alvó arcát, szemébe hulló göndör tincseit. Tudtam, hogy nem kellene, de mégis hozzá bújtam, mert érte lobogtam. Amikor kiderült, hogy érkezik Koharu tudtam, hogy vége mindennek. El kell engednem, hagynom szárnyalni, hogy megtalálja az útját és a saját érzéseit.

Körülöttem az emberek újra nyüzsögtek, de én megbénultam. Megállt az idő számomra. Eltemettem egy érzést, reméltem nem örökre. Szerelem szállt csoporttársamról csoporttársamra, házasságok köttettek, nem egyen már lányommal voltam. Nekem ő lett a napsütés, de az árnyék ott lihegett mindig nyomomban, azt suttogta, hogy én már boldog nem lehetek újra.

Nagyot tévedtem, mikor azt hittem, nekem már nem lehet. Nem lángolhatok valakiért. Emlékszem a pillanatra, mikor megláttam. Így utólag már tudom, hogy ugyanaz történt, mint régen a teázóban, csak elnyomtam. Nem akartam észrevenni a jeleket, mert féltem a fájdalomtól ismét. Azonban ő jött és a legszebb vágyakozásom lett hetek alatt. A szerelem vert tanyát bennem, azonban minden bús és szürke volt. Egy napon aztán kinyitotta lelkének festővásznát és megmutatta, hogy ott benn vagyok én is, és vár rám. Akartam, mert újra lángoltam. Az első csókunk számra égett. Nem felejtem el azt hiszem soha. Érintései magával ragadtak, a ritmus, amit szíve diktált az enyémnek volt tükörképe. Szeretnek és szeretek, ennél szebb talán nincs is a világon. A kölcsönös érzelmek ösvényén járunk kéz a kézben, szerelmünk tetőpontja első szeretkezésünk volt. Ő nekem adta szüzességét, én az újrakezdés lehetőségét kaptam. Szeretett. Úgy, mint senki még. Egész testével, lelkével engem akart, és én adtam magam. Akkor is és kicsit később a konyhában is. Nem terveztük, csak jött. Az olthatatlan vágy felé lökött, ölelt és csókolt, suttogott nekem, miközben testemben az övé lágy táncát járta ismét.

Adrian nem kérdezett semmit. Tekintetéből láttam, hogy arcomra van írva, mit is érzek, mit éltem át az ajándékba kapott napon. Kértem, hogy maradjon. Nem akartam, hogy egyedül lézengjen a lakásában. Nem válaszolt azonnal, csak nézett rám. Láttam rajta, hogy nem akar a családi idillembe belegázolni. Azonban éreztem, hogy ő is szeretné. Elsuttogtam neki, hogy ő is a családom, a testvérem. Felnevetett és közölte, hogy Koharu elég fura családot kapott, ahol mindenki férfi és meleg, de jött és beszállt a mesébe, amivel Koharu épp elbűvölni készült szerelmemet. Derékon ragadta lányomat, magához rántotta, aki sikítva nevetett. Én párom mellé huppantam, oldalammal hozzá simultam. Karja takarásba került, így derekamra csúsztatta. Az érzés kimondhatatlanul meleg és szívdobogtató volt. A helyzet, amiben voltunk nyugodtságot árasztott, azt mantrázta bennem, hogy végre családra leltem.

Adrian akkor ment el, mikor már Koharu sűrűn pislogott. Megfürdettem, ő pedig büszkén vonult a szobájába, hogy álmos. Mi beszélgessünk nyugodtan és nem tudja, hogy a párok pontosan mit csinálnak a szobájukban, de a kis ovistársa mesélte, hogy ha zárva találja a szülei ajtaját, csak kopogtatásra és engedélyre léphet be. Boldog volt. Igazán az. Csüngött Reece-n, amit én olvadozó szívvel figyeltem. Rettegek a pillanattól, mikor ez napvilágra kerül, de bízok benne, hogy addigra már megkérdőjelezhetetlenül fogja szeretni őt.
Sóhajtva dőltem hátra az irodaszékemen. Már koromsötét telepedett az irodámra. Máshol szerettem volna lenni, de be kellett fejeznem a munkámat. A szerelem picit elvette az eszemet, minden pillanatban csak ő járt a fejemben. Nevetése, érintései, csókjai. Első, " legális" éjjelünkön ölelt és mesélt nekem. Nem szándékozott újra nekem esni, de én másképp gondoltam és táncba hívtam őt. Elfogadta a felkérést. Olyan lágyan szeretett, annyira kedvesen és szépen, mint még soha, senki életemben. A vágyakozás, ami belém költözött annyira intenzíven ostromolt, mint vízfolyam a medret. Belém mart, lehettem én bárhol, suttogott, hogy akarom őt. Nehezen peregtek az órák, hogy végre láthassam őt. Akartam, hogy így maradjon. Akartam, hogy a lángok ne lanyhuljanak. Égni szerettem volna, táncolni a csillagok között. Ölelni őt, újra és újra vallani, most is dobog bennem. Egy új érzés kelt életre, egy olyan, ami szebb, mint korábban bármi. Annyira édes, annyira zsibongató. Ott él bennem, melenget, szívemet dobogtatja a léte.

Gondolataimból asszisztensem kergetett ki. Már pár napja szúrósan nézett rám, amit megérdemeltem, mert érzéseimtől kicsit elkalandoztam. Tájékoztatott róla, hogy aznapra minden készen van, így nem indokolt maradnom. A székem karfájába kellett kapaszkodnom, hogy ne ugorjak fel és rohanjak hazáig. Otthon vártak ők, az én kicsi családom. A csoda, amiről azt hittem nekem soha nem lesz. A társadalmi nézet szerint lehet, hogy nem az igazi. Sokan megvetnek majd érte, de nekünk így felel meg. A világban rengeteg szörnyűség lakozik, a mumusok élnek, ráadásul köztünk, nem is a szekrényben. Piciny lelkeknek kell borzalmakat elviselni, ahhoz képest a mi családunk azt hiszem apró csepp a tengerben. Hisz mi a baj ezzel, ha mi szeretjük egymást? Ha nekünk így jó? Miért érzik mások értéktelenebbnek ezt a köteléket, mint egy bántalmazó kapcsolatot, ahol sérül mindenki? Miért szebb és jobb árnyak között, titokban élni, rettegni a sarokba bújva? Csak mert hagyományos a családmodell? Biztosan van bántalmazás egyéb esetben is, de még mindig kevesebben vagyunk, akik szivárványcsaládokban élünk. Pont azért, mert megvetnek érte. De kérdem én, hogy nem az a fontos mit érez a gyerek? Ha szeretik őt, nevelik csendesen, embert formálnak egy kedves lényből, abban mi a rossz? Remélem, egy napon az én hazám is megérik erre. Megérti társadalmunk, hogy jó a hagyományt őrizni, de nem szabad, hogy mindez gátat vessen a fejlődésnek, annak, hogy világunk egy szebb hely legyen.

Összekapkodtam cuccaimat és haza indultam. Szívem vadul dobogni kezdett és mint egy kiskamasz írtam a liftből páromnak, hogy elindultam. Azonnal válaszolt és küldött sok-sok szívecskét, hogy várnak haza izgatottan. Az, hogy többesszámban fogalmazott a lelkemig hatolt. Úgy éreztem, hogy boldogabb nem is lehetek. Az árnyék ugyan a háttérben húzódott, jelezvén, hogy bármikor lecsaphat, de valahogy Reece mellett nem éreztem annyira fenyegetőnek. Mióta lányom létezik ez az árny követ, lelkembe véste karmait, nem enged. Mindig visszaránt, de most talán a fény erősebb. Az angyal, kit kaptam, segít elüldözni a szörnyeteget. Így hát szinte repültem hozzá, bár a busz még mindig lassan mozgott, de türelmesen néztem a decemberi fénybe öltözött várost. Minden csillogott. Minden csodát ígért, bár a legszebbet már megkaptam az édesem képében. Egy éve ilyenkor még csak menten, működtem, mert kellett. A fények nem voltak ilyen csillogóak, melengetőek. Ezernyi égő világította meg a fákat, épületeket, de most mégis kedvesebbnek tűnt minden. Talán lelkemben gyúlt világ. Ott lett színes, sziporkázó minden. Hihetetlen, de mégis valóra vált szívem halk sóhaja, amit elrebegtem naivan a csodába öltözött karácsonyfák alatt. Van mikor már más nem segít, csak a remény, ami bennünk él. Ott parázslik a mélyben. Csendben vár, hogy egy napon a felszínre törhessen. Nekem is ott volt, néha olyan haloványan izzott, hogy azt hittem kialszik. Egyedül sírva a szobámban, vagy a csecsemő lányommal a kezemben. Azt hittem, hogy nekem már nincs, elhagyott örökre. A remény az, mi éltet, mikor már más nem tud. Ez az, ami továbblépni kényszerít akkor is, mikor fáj. Elrebegi, hogy van holnap, hogy szebb lehet. Lépjek hát, vagy benne ragadok az elkeserítő mába. Hallgattam szavára, bár néha igazán nehéz volt. Megesett, hogy legszívesebben elveszítettem volna mindent: életemet, magamat és a lányomat is. A ciripelés viszont ilyenkor erősebb lett. A zölden megcsillanó szempárba néztem, fürödtem mosolyában és a remény újra tanyát vert bennem. Ezerszer akartam feladni, annyiszor nem tettem és íme, az eredménye végre meglett. Nem kellett egyedül lennem, küzdenem, szerettek és viszont szerethettem.

Ahogy beléptem az ajtón egy pillanatra meglepődtem, mert kislányom nem futott felém és Reece sem sietett ki hozzám, mint minden egyes este. Felvont szemöldökkel álltam az ajtóban, de ahogy meghallottam a halk zenét, szívem remegni kezdett. A dal, amit én is sokat hallgattam, lakásom falai között fogadott. Zongoraszó érintette a falakat, színessé varázsolta a bútorokat. Lelkem remegett, újratöltődött egy hosszú nap után. Levetkőztem halkan, cipőmet helyre tettem, majd a nappali felé léptem, de az ajtóban megtorpantam. Szívem kihagyott egy dobbanást, ahogy megláttam életem két szerelmét kéz a kézben táncolni. Yiruma ujjai által életre keltett dallam nyomán lágyan táncoltak, mint mikor a gyenge, nyári szellő simogatja a búzakalászt. Csak néztem őket, miközben a szerelem újabb szintre lépett lelkemben. Érinteni akartam őket, velük táncolni, de még sem bírtam mozdulni. A csodát akartam látni, őket kettőjüket, akik szerették egymást, talán első perctől kezdve. Kislányom mosolygott. Ragyogó arccal kedvesemet nézte, aki kicsit megemelte és a lábára állította. Koharu felnevetett. Kacagása a zenébe fonódva visszhangzott bennem. A boldogság beköltözött kicsiny lakásunkba, egy angyal hozta nekünk, aki kitárta szárnyait. A dallam csak ment tovább, majd újrakezdődött és ők táncoltak, talán észre sem véve engem. Kicsit hátrébb húzódtam, hogy lássam őket, de ne szakítsam meg azt a varázst, ami köztük van. Mindenem remegett belül, talán még a sírás is meglegyintett finom szárnyaival. A béke, amire vágytam, végre beköltözött nem csak hozzánk, lelkembe is. Furcsa az élet. Éveken át kerestem az enyhülést mind a kettőnk számára és íme, az élet végül nekünk adta. Egy csodát, egy varázst, valakit, aki talán csillagporból született. Aki talán csak azért született és repült át egy fél világot, hogy boldoggá tegyen minket. Éreztem, hogy a szám megremeg, hogy egy-egy könnycsepp kel életre, azonban most nem azért, hogy végigmarják arcomat, méreggel hasítsanak végig szívemen. Boldog voltam, igazán az. Ahogy a zongora billentyűi egyre gyorsabb ütemet vettek fel, ők is gyorsabban léptek. A szeretet, mi belőlük áradt egymás iránt letaglózott. Nem hittem el, hogy én ezt megérem. Azt, hogy valaki szívből értem remegjen. Azt, hogy ne csak én kelljek neki, hanem lányom is. Rettegtem kicsit a perctől, mikor életünk része lett, de Koharu jól fogadta és a maga módján azonnal szeretet lett belőle. Érzem rajta, látom a rajongást és most, ahogy táncoltak ez még erősebben éledt fel bennem. Voltak saját titkaik, talán előttem is, de nem bántam, mert ahogy néztem őket, tudtam, hogy egymás kezében jó helyen vannak.

Felemeltem kezemet és letöröltem könnyeimet. Azokat, amelyeket évek óta először nem a fájdalom hívott életre. Ezek lágyak voltak. Értük hullottak, azért, mert láttam a két szeretett lényt egymás mellett, egymásért dobbanni. Vágytam erre. Akartam örökké. Ők és én, kéz a kézben míg csak forog a Föld. Átvészelni minden bajt, minden sértést, mert mi együtt vagyunk igazán jók és megismételhetetlenek.
Párom vett először észre. Rám mosolygott, tekintete szerelemtől csillogott. Ahogy ajkai felfelé görbültek, az egy szép estét köszönésnél is szebb üdvözlésnek éreztem. Látni a csillagot, a napfelkeltét, a lágy tavaszi reggelt, a forró nyári éjjelt csak nekem adatot meg. Csak nekem adta és ettől a vérem őrületes módon bugyogni kezdett a testemben. Éreztem, hogy nem kellene, mert apai feladataim voltak, de lehet, hogy nem is nagy bűn borzasztó módon kívánni a párodat.

– Apa! – sikkantott fel lányom, elnyomva a zongora egyre halkuló hangját. Felém sietett, ölembe ugrott. Átölelt és édesen üdvözölt. – Hiányoztál – puszilt arcon nem is egyszer. – Miért sírsz? –törölte le könnyeimet, de arcom lángra gyúlt ismét túl hangos kérdésére. – Fáj valami? – kérdezte ijedten.
– Nem kicsikém – öleltem magamhoz. – Néha akkor is megesik, hogy sírunk, mikor boldogok vagyunk.
– És te az vagy? – suttogta el a kérdését.
– Az. Most igazán az – szorítottam magamhoz.
– Annak örülök – motyogta. – Legutóbb, mikor nagyival elmentünk a szentélybe, ezt kértem – vallotta be.
– Köszönöm – pusziltam kobakjára. Párom is közelebb lépett és egy halk köszönéssel üdvözölt ismét. Máshogy szerettem volna, hogy ezt megtegye, de nem akartuk kislányom előtt egymást megcsókolni. Szüleim sem igazán tették soha, nem tartom illendőnek egy gyermek előtt ezt, legyenek is a szülei bármilyen neműek. Ez két felnőtt emberre tartozik, mikor kettesben vannak. – Ehetünk? – fordult Reece felé lányom, aki vidáman bólintott.

– De jó – ugrott le az ölemből kislányom. – Megyek mosdóba, kezet mosok. Felkötöm a hajamat. Húzok zoknit. Megsimogatom a macimat és visszateszem a színes ceruzákat is – vázolta fel kislányom hihetetlen gyorsan terveit. Felvontam a szemöldökömet, párom meg elvigyorodott. Szólni sem volt időm, mert lányom elviharzott és kicsit talán hangosabban csapta be maga után a mosdóajtaját.
– Azt hiszem, adott egy kis időt – szólalt meg félszegen párom, száján lágy mosoly játszott.
– Mihez is? – kérdeztem halkan. Ő közelebb lépett és visszatolt az előszobába, hogy a fal takarjon minket, majd számra hajolt és lágyan megcsókolt. Nem izzott a szenvedélytől, de mindent elmondott, amit kellett. A viszontlátás örömét, szerelmet, szép estét.
– Még a szobámba megyek! – kiáltotta ki, miközben hallottuk lépéseit. Felnevettem. Párom homlokomnak döntötte a sajátját.
– Imádom a lányodat – vigyorogta. – Annyira édesen reagálta le a helyzetet.
– Igen – helyeseltem. – Bár kicsit félek – vallottam be neki. Ő ujjait az enyéimbe csúsztatta, belé kulcsolta őket, ami megnyugvást adott nekem. – Ha kikerül a négy fal közül. – Ő hátrébb tolta a fejét, hogy szemembe nézhessen. Kicsit zavart volt a tekintete. – Nem akarlak eltitkolni – tettem hozzá gyorsan. – Azt szeretném, ha lassacskán mindenki megtudná mit jelentesz nekem. Apukád – simítottam arcára tenyeremet. Az, hogy Karlt említettem először, még szikrázóbbá tette tekintetét. Vágytam arra, hogy megismerjem ki az, aki ennyire remek embert faragott belőle. Bár a múltra való tekintettel mégis csak rettegtem kicsit. Akartam, hogy tudja, mindaz már nem számít, mert szeretem a fiát. – Az én szüleim. – Kicsit elkomorodott, mert tudta, hogy apu milyen, de mégis láttam rajta, hogy bizonyítani akarja a helyzet ellenére tudunk szépen, csendben, boldogságban élni mi hárman. – Majd mindenki más. A te csoporttársaid, az én kollégáim. Szeretném, ha te vagy én, mindig Koharu mellett lennénk. Elmennénk az iskolájába családi napra, szülői fogadóórára és mindezt fesztelenül. Meséltél az iskoláról, ahová írattam, de mégis kicsit rettegek attól, hogy bántják miattam – vallottam be.
– Miattunk – szorította meg a kezemet, ami jólesett. – Apu műtötte az igazgató feleségét. Ha gondolod elmehetünk hozzá együtt és felvázolhatjuk neki a helyzetet. Lesz ideje megtenni a szükséges lépéseket, hogy Koharunak ne legyen annyira nehéz – ajánlotta fel. Szívem megtelt szerelemmel. Közelebb hajoltam hozzá és lágyan, mint lepke szárnya rebben, csókot hintettem szájára, belesűrítve minden érzésemet, vágyamat, jövőbe vetett hitemet.

– Szeretlek – suttogtam szájára.
– Éhes vagyok! – kiáltotta el magát kislányom, mire mind a ketten nevetni kezdtünk. Elengedtük egymást. Ő a konyhába ment, én pedig kezet mosni, hogy egy újabb, családi estét tölthessünk együtt, hogy átéljek egy újabb varázst, ami megadatott. Boldogan huppantam le közéjük. Lányom két falat között azonnal mesélni kezdett. Minden színt felsorolt, amivel csak aznap rajzolt, azt is büszkén mesélte, hogy tízen fölül csak ő tudott elszámolni. Elregélte a délutánt. Azt, hogy Reece-t rávette a táncra. Ahogy páromra néztem és láttam a lágy tekintetét azonnal tudtam, hogy nem kellett ám őt annyira győzködni erről. Az idilli kép, amit újra megkaphattam, szívemig hatolt és megremegtette azt. Szerettem az estéket. Szerettem velük lenni, vacsorázni, mosogatni, játszani. Bármit is csináltunk együtt, az maga volt a szívmelengető csoda. Egy családként funkcionáltunk, végre minden úgy nézett ki, hogy egyenesbe jött. Vártak még ránk nehézségek, de azokban a percekben, mikor együtt nevettünk, mindez távolinak és talán nem is olyan ijesztőnek nézett ki. Boldog éveket akartam adni kislányomnak és úgy nézett ki, hogy Reece-szel az oldalamon sikerülhet is. Hatalmas lelke és szeretete beragyogta házunkat, meggyógyítva a sebeket, amelyeket az elmúlt években kaptunk. Szeretni akartam őt, úgy ahogy megérdemli. Minden dobbanásomat, ami a szerelemről mesél, neki szántam. Érinteni, csókolni akartam, szájába suttogni nevét, miközben a szenvedély vágtató ménként robog felénk.
– Szeretnék veled valamiről beszélni – szólalt meg párom, miután lefektettem és meséltem lányomnak. Megtorpantam az ajtóban. Ő a telefonjában nézett valamit. A csendre feltekintett. Megrémültem, nem tagadom, mert arca komoly lett. Nyoma sem volt már rajta annak a felszabadultságnak, mint egész este. – Ne ijedezz már – mosolyodott el. – Gyere! – mutatott a székre maga mellett. Odasétáltam és lehuppantam rá. Ő felém fordította a telefonját, amin egy értesítő sms tartalmát nézegette. Elolvastam én is, csak nem értettem, hogy ezt miért mutatja nekem. Felvont szemöldökkel néztem rá.

– És? – értetlenkedtem.
– Mondjuk lassan egy hónapja a párod vagyok – forgatta meg a szemét. – Egyébiránt sem volt szükségem a fizetésre, ahogy ezt már egyszer te is megfogalmaztad. Ezért nem is értem ezt – mutatott rá a telefonjára újra, mire körvonalazódni kezdett mi is foglalkoztatja most annyira. Szám megremegett. Van még mit tanulnunk egymásról, azt hiszem.
– Szóval nehezményezed a fizetést – hajoltam közelebb hozzá. – Nincs is rá szükséged, mert végig én voltam a cél. Eléggé olcsón megúsztam – mosolyogtam.
– A világ legdrágább kincsénél aligha kaphatok szebbet, jobbat – hajolt most ő közelebb. Szívem félrevert vallomásától. – Nos, kedves Hosokaya-san, hogyan is van a fizetésem?

– Tudod, édesem, mióta csak ketten voltunk a lányommal mindig rohanással teltek a napjaim. – Kezem combjára siklott, lágyan táncoltak rajta ujjaim, amibe beleremegett. – Számokkal dolgozok egész nap, itthon már nincs kedvem, így minden fix kiadásomat rögzítettem a bankommal és automata a kiutalás és mert olyan szépen elvette az eszemet, kedves Thompson-san, hogy a gondolataim nem ekörül mozogtak.
– Szóval én vagyok a hibás? – sértődött meg színpadiasan.
– Bizony ám – bólintottam.
– Hmm, esetleg ki is engesztelhetem – siklott közelebb hozzám, orra majdnem az enyémhez ért.
– Szívesen veszem – vallottam be hevesebben véve a levegőt. Vágytam rá, mit a száraz föld az esőre, havas táj a tavaszra, rettegő kisállatok a napfelkeltére. Orra hozzám ért, megcirógatott és egy puszit adott rá. Csókolni akartam, de ő megfosztott közelségétől. Felállt. Szemem kiguvadt, úgy néztem mosolygó kedvesemet, majd ismerős dallam töltötte be a teret. Felcsendült a Kiss the rain félreismerhetetlen dallama. Szívem a torkomba ugrott, ahogy eszembe jutott az első, igazi találkozásunk azon az esőáztatta napon.

– Hosokaya-san, megtisztelne egy tánccal? – nyújtotta felém a kezét, mire szívem félrevert, és egy emlék lángolt fel bennem hirtelen. Egy másik este, egy másfajta érzés, egy másik dallam, de a mozgatója mégis a szerelem volt. Éreztem a lelkemben az érzést, mi akkor gyulladt, de most mégis más nézett rám és várta válaszomat. Ahogy a kék szemekbe fúrtam tekintetemet, úgy vált az emlék valamivé, ami talán meg sem történt soha.
– Nem nagyon tudok – mondtam ugyanazt, mint azon a múltba tűnő éjszakán.
– Gyere – nyújtotta felém a kezét mosolyogva és csak úgy, mint akkor, remegő ujjaimmal fogadtam el a kezét. Felálltam és hozzá léptem. Kezemet derekára simította, miközben ő átölelte nyakamat. – Táncolni jó, ha csak lépegetsz jobbra, balra, akkor is – suttogta. – Az érzelem, ami ilyenkor a felszínre tör igazi és érzéki. – Nagyot nyeltem, hisz tudtam ezt jól. – Hagyd, hogy magával ragadjon – kérte csendesen, miközben fejét a kezére fektette. Arca az enyémhez simult. Elmosolyodtam és vállára dőltem. Hagytam, hogy a zene vigyen. Engedtem az érzésnek, ami felszínre tört. Engedtem, hogy lelkem ismét meztelen legyen. Ő már igazi volt. Nem egy álom, nem egy illékony lény, aki másnap reggel elszalad tőlem. Ő nekem adta szerelmét, a mindent. Ő értem lángolt, nem lakott a szívében más, csak én. Lehunytam a szememet, belélegeztem szeder illatát, miközben lágyan ringatóztunk, mint csónak a nyugodt tó tükrén. Minden békésen ölelt körül, nem létezett más csak ő és én. A láng szelídült bennem, de ki nem aludt. Élveztem a gyengéd perceket, amelyek megadatottak nekem ismét. Hallottam az eső kopogását. Láttam ismét a kék szempárt, ami nem is ismert még, de segítséget nyújtott nekem, mikor nem tudtam hirtelen, hogy merre menjek. Az a vihar fényt hozott, szivárványt az életembe. Így hagytam, hogy a zongoradal újra végigjátssza bennem a mi közös mesénket. Azt, ami nem indult a legjobban, ami kicsit ijesztőnek is hatott. Láttam a tekintetét, most már benne a csalódott szerelmest is. Ő mégis vállalta ezt az egészet, tudván, hogy akár bele is roppanhatunk mind a hárman. Kitartott, szeretett, akkor is, mikor én kevésbé tudtam magamat. Most a karjaimban volt. Táncoltunk, bele a holnapba, bele a jövőnkbe.

Felemeltem a fejemet, látni akartam őt. Rám nézett. Kék szeme csillogott a könnyektől. Csókolni akartam, így fölé hajoltam. Szám az övére simult és nem csak mi táncoltunk, hanem érzéseink is a szíveinkben. Minden érintés mesélt, minden rezzenésünk vallomás volt a másik felé. Lágyan érintettük a másikat, mint lakatlan pókhálót a szellő.

A csók, mi lágynak indult, hamar valami mássá alakult. A vágy, ami eddig csak parázslott, hirtelen lángra kapott. Akartuk a másikat. Vele égni. Megmászni a legmagasabb hegyet. Minden érzésünk a felszínre tört, ami volt, már lényegtelenné szelídült. Hagytam, hogy átvegye a vezetést. Hagytam, hogy vezessen szobám rejteke felé, ahol megannyi sóhaj bújt már meg a falak között.

Lágyan szeretett, úgy, mint egy kincset. Szája mindenhol ért, némán mondta el, hogy mit érez. Jártam már a vágyak csúcsán, éltem meg a beteljesülést nem is egyféleképpen, de amit vele éltem meg más volt. Intenzívebb, szerelemtől átitatott csodálatos esemény. Nem voltak gátak, titkok, csak az egymás iránt érzett szerelem, ami átszőtte ujjaink játékát, sóhajainkba költözött, miközben testünk járta édes násztáncát. Éreztem a szenvedélyét. Éreztem, hogy a minden számára én vagyok. Csókolt és csókoltam, miközben kéz a kézben egyensúlyoztunk a mindenség határmezsgyéjén.

***

– Azért már örülök, hogy nem kell elsomfordálnom tőled – nevette kedvesem, miközben frissen zuhanyozva befészkelte magát a vállamhoz. Így szeretett aludni, fejével rám dőlve. Azt mondta azért, hogy hallja szívem dobbanásait.

– Rengetegszer éreztem magam rosszul emiatt – vallottam be. Ő felnézett rám, ajkai mosolyra húzódtak. – Nem éreztem magam megfelelő párnak.
– Pedig nem volt miért aggódnod – válaszolta csendesen. – Már az első percben láttam, hogy lányod és közted különleges kapcsolat van. Ahogy megismertelek titeket, a történeteteket, egyre csak nőtt a tiszteletem irántad, hogy mindennek ellenére képes voltál talpon maradni. Az, hogy nekem kicsit várnom kellett erre – mutatott magunkra –, kicsiny ár volt azért, hogy Koharu boldog legyen.
– Ma, mikor láttalak titeket táncolni, azt hiszem szerelmesebb lettem – mosolyodtam rá, mire fentebb emelte fejét, hogy csókot kérjen. A szenvedély pillanatok alatt parázslani kezdett bennem ismét, pedig nem is egyszer szeretett olyan őrjítően és kimondhatatlan vággyal. Még zsibongtam az általa elhozott gyönyörtől, de ismét vágytam arra, hogy testemen játsszon lágyan.
– Mondd csak! – támaszkodott rám, miután elengedte számat. – Mikor felkértelek táncolni, mi jutott eszedbe? – tette fel hirtelen a kérdést, amitől szívem félrevert. Nem akartam, hogy észrevegye, hisz már nem volt jelentősége.

– Olyan, aminek már nincs létjogosultsága – suttogtam szájába. – Valami, ami emlék volt, de kaptam helyette egy szebbet, szenvedélyesebbet, szerelemtől lobogó csodát – suttogtam szájába. Majd hagytam, hogy elragadjon a hév ismét mind a kettőnket és olyan messze jussunk el együtt, ahol még senkivel sem jártam, elfeledtetve bennem, egy valaha élőn lüktető emléket.

------------------------------------------------------------------Sziasztok! Ez egy kicsit köztes rész, de annál szebb az a tánc 🥰