Megtalált érzelmek /befejezett/

Tizenhatodik lobbanás

Van az az érzés, mikor semmi nem jó. Amikor keresed a helyedet a napban, de valamiért nem találod. Érzed, hogy hiányzik valami, de nem bírsz rájönni, hogy mi az. Csak mész és csinálod, amit kell. Valójában pedig úgy néz ki az egész, mintha kívülről figyelnéd az eseményeket. Minden csak folyik a medrében. Gépiesen válaszolsz. Visz a rutin, a lelked viszont nem nyugszik. A hiány beléd-beléd mar és nem érted a miértjét. Átgondolod ezerszer, hogy mindent megcsináltál-e és mikor ezeregyedjére is az a válasz, hogy igen, csak ülsz tanácstalanul.

A székemben ücsörögtem és néztem a fehér falakat. Csend volt, most az ajtót is becsuktam. Szerettem volna átgondolni újra mindent, mert egy fontos értekezlet előtt álltam. Azonban a valami hiányzik érzés nem hagyott nyugodni. Tekintetem az asztalomra csúszott. Koharut figyeltem az egyik fotón, amin épp mosolyogva hintázott. Talán miatta érzek így? Napokig vele voltam, míg teljesen meg nem gyógyultunk. Második nap este még belázasodott, de utána olyan volt, mint egy energiába forgatott nyúl. Csak pörgött és pörgött, két felnőttet is képes volt órákra lefoglalni. Ott volt velünk végig. Késő este ment, korán reggel jött. Mire felébredtünk, reggelivel várt. Napközben összepakolt utánunk, amiért már én éreztem magam rosszul. Mikor ezt szóvá tettem, leültetett az asztalhoz. Teát adott a kezembe és mosolyogva mondta, hogy most használjam ki a helyzetet. Megakadtam ezen mondatán kicsit, de végül ezt tettem. Figyeltem őt, mozdulatait. Ahogy pakolt, sepregetett, vagy felmosott. Minden rezdülésére megrándult a gyomrom. Minden szavára úgy figyeltem, mint talán soha, senkijére. Úgy éreztem, mintha a világ megállt volna. Mintha minden csak ábránd volna, ami a külvilágban létezik, és a valóság az, ami a nappalimban kering.

Velünk volt, majd velem. Nem ment el azután sem, hogy Koharu ágyba került. Beszélgettünk, nevettünk. Mellette szomorúnak lenni, valahogy nem lehetséges. Fénye szikrázik, ragyog, mint a Nap és én szeretnék ezekben a sugarakban fürdeni, míg csak kehet. Valahogy nem izgat ki várja az ajtómon túl, mert mikor azon belül lélegzik, velem teszi vidáman. Egy percig sem unatkozik, egy pillantása sem arról árulkodik, hogy teher lenne mindez számára. Egész lényével velem van, bármiről is beszélgetünk, ő teljes lélekkel teszi. Néha úgy érzem, hogy benne nincs is rossz. Nincsen olyan pillanata, amiben végtelen, szelíd türelme ne létezne. Ő egy csoda, akit átmenetileg az életembe kaptam. A gondolatra, hogy egyszer elmegy, mindenem kétségbeesett dobolásba kezd. Szinte beleszédülök és azt kívánom, hogy ez soha ne történjen meg, de az idő folyása ellen én sem tudok mit tenni. Egyszer bekövetkezik ez. Lehet hónapok, lehet évek múlva, de bárhogyan is lesz, utána már semmi nem lesz a régi. Mikor egy dallam kerül az életedbe, amit szívesen hallgatsz, fülsiketítővé válik a csend, ha már nem hallod valamiért. A színes talán újra szürke lesz, a parázslás talán elhal örökre.

Gondolataimból az asszisztensem hangja rángatott ki. Mennem kellett, várt a kötelesség. Azonban a lelkemben továbbra is ott motozott, hogy hiányzik valami, amiért szinte visít belsőm. Azonban a munka hívott, így mentem. Az évek és a rutin vitt. Beszéltem, de máshol jártam, egy azúrfényben úszó patakban sétáltam. Torkom meg-megrezzent, de tudtam a dolgom, a gyakorlat átsegített ezen a furcsa állapoton.

– Hosokaya-san – kukkantott be asszisztensem, mikor már pakoltam. – Én ezt befejezem, várják az irodájában. – Megálltam a mozdulatban és a nőre néztem, aki pengevékonyra préselt szájjal nézett rám. Tekintetében aggodalom ült. Nem értettem a reakcióját, de nagyon rossz érzésem támadt.

– Köszönöm – biccentettem felé és az irodámba siettem. Földbe gyökereztem az ajtóban, mikor megláttam a kanapén ücsörgő Reece-t, az ölében kuporgó lányommal. Szívem nagyot dobbant a látványra. Éreztem, hogy megvan az, amit hiánynak éreztem. Itt ültek ők, kiktől hevesen vert a szívem. Azonban ahogy az azúr szempár felém fordult, az ütő is megállt bennem. Igyekezett leplezni a kékség, de én láttam bennük a feszültséget, némi ijedséggel fűszerezve. Halovány volt a fény, én meg dühös lettem. Ki vitte el az imádott cikázást? Ki akar megfosztani a legszebb fénytől? Éreztem a dühöt. Éreztem, hogy bárkit megtaposnék, mert meggyalázta a csillogást, ami csak az enyém volt, ha velem töltötte idejét.