Megtalált érzelmek /befejezett/

Tizenhetedik lobbanás

A csend az, ami tud békét, szeretetet adni, de némán ölni és lelkeket tiporni is. A csönd, ha bántó, ha csontokig hatol, belül lerombol mindent. Olyan károkat okozhat, amelyeket talán visszafordítani nem lehet. Szerettem volna ezt a csendet elkerülni, nem beledobni édes piciny lányomat. Azonban a törvény nem engedi, hogy eldugjam, pedig megtenném szívesen. Egy ártatlan lélek szenved ismét, akinek a nevetése lehet, hogy újra megfakul. A boldogság, ami benne pislákol, lehet, hogy napokra kialszik és én nem tehetek semmit. Nekem tűrnöm kell a könyörtelen játékot, mert engedték neki. Miért nem elég egy apa könyörgése? Miért ne ismerhetné gyermekét, hogy nincs szüksége erre az anyára? Mióta él, csak fájdalmat kapott tőle. Más kislány nevetve sétál az anyukájával, együtt választanak ruhákat, ő fonja a haját és nem az apja. Azonban nálunk ilyen soha nem lehet. Kislányom eszköz volt számára mindig. Először arra használta, hogy magához láncoljon. Most arra, hogy fájdalmat okozzon. De ő miért nem veszi észre, hogy nem csak bennem tipor? Nem csak az én szívemen jár szöges cipőben táncot? Az enyém elbírná. Az enyémnek már mindegy, de egy hótiszta lelket miért kell feketévé változtatni? Mi van, ha egyszer nem tudom tisztára mosni? Mi van, ha egy szép napon sötét marad? Nem akarom, hogy szenvedjen. Nem szeretném, ha beletörne mindebbe. Nem érdemel ilyen életet senki. Eljön az idő mikor már dönthet, de az még évekre van. Most köt minket a bírósági döntés és a félelem, amivel a szikla szélén táncolunk. Nem engedném el. Ha kell világgá szökök vele. Eldugom, hogy senki ne találja meg többet a kicsikémet.

Az órára néztem, amiről azt hittem mindig, hogy hangtalanul ketyeg, de a némaságban rá kellett döbbennem, hogy hangosakat kattan. Minden nesze fájó szúrás a szívemnek. Minden egyes mozdulata elnyújtja a tücsköm szenvedését.

Ránéztem kislányomra, aki némán ült és színezett. Az ötszáz darabos készletet hozta magával, pedig van tucatos is. Ő ezzel jelzi, hogy nem kér az anyjából. Végigfesti az összes színt, mindenféle eszközzel, amije csak van. Egyedül anyjáról nem vesz tudomást, aki nem messze ül tőle. Mikor megtudta, hogy ma látnia kell, azonnal bezárkózott. Már Reece se értett szót vele péntek este, pedig igyekezett. Kislányom angyali természete makrancossá vált, ő így jelezte, hogy mit is gondol az egészről. Nem tudja még szépen megfogalmazni, mi jár kicsiny lelkében, de ahogy bezárkózott egyértelművé vált, hogy nem fogja zökkenőmentesen venni. És most ott ült, a huszadik pónit festette, ki tudja már hányadik árnyalatra, de konokul hallgatott.

Nanami felém fordult. Arca megrándult, tekintetébe harag és undor ült ki. Évek óta így nézett rám, már nyoma sem volt a kedves énjének. Egykoron láttam benne a tavaszt, mosolyában a szépet. Azonban mindez, csak álarc volt, hogy megkapja, amit szeretett volna. Akkor ő engem akart, így elbűvölt, de mielőtt késő lett volna megvillantotta igazi arcát is. Az első veszekedésünk volt. Nemet mondtam neki egy mozira, mert a barátaimhoz készültem. Egy normális helyzetben ez megbeszélhető lett volna, de ő csak visított velem. Az angyali nőből fél pillanat alatt lett hárpia. Megláttam a birtokló személyiséget, gyűlölködő, gyilkos tekintetét. Onnantól már nem csak a szépet láttam benne, hanem az otrombán viselkedő részét is. Ezután, ha nemet mondtam, mindig megvillantotta haragos alakját, míg egy napon elég lett. Azt mondtam egy veszekedésnél, hogy ez nekem elég volt, játsszon mással. Ekkor bevetette a kedves énjét, de már nem bírt meghatni, bár megmaradtunk végül valami kapcsolatfélében. Kerültem, ha lehetett, azonban az ágyban kétségkívül tudott valamit. Én meg férfiból vagyok, úgyse volt más, belementem ebbe az egészbe. Eszembe sem jutott, hogy ő ezt meglépi. Álmomban sem gondoltam, hogy még a szülést is bevállalja, csak hogy magához láncoljon. Ez nem úgy történt, ahogy ő akarta, de a kötelék köztünk marad örökké.

– Anya – szólalt meg hirtelen Koharu, ami meglepett engem is, de Nanamit jobban. Körbenéztem anyáék nappalijában, de a hang tényleg kislányomból jött. Ránéztem. Arca komoly volt, tekintete éles. – Legutóbb mi volt fontosabb, mint én? – Nanami megütközve nézett lányára.