Megtalált érzelmek /befejezett/

Negyvenegyedik lobbanás

Az aggodalom, ahogy növünk egyre erősebbé válik, egyre komplexebb érzésekké. Szívünk remeg a szüleinkért, kiváltképp, ha baja esik az egyiknek. Az érzés, ami bennem tombolt, mikor apu feküdt a kórházban, lebegve az élet és halál határmezsgyéjén, azt hittem szétvet. Kiszolgáltatott volt. Testileg legyengült, de küzdött anyáért és értem. Anyu arca végig merev volt, keveset beszélt. Azt hittem, hogy nem érez. Később rájöttem, hogy csak miattam volt erős. Én voltam az, akiért kitartott, aki miatt nem sírt. Hisz, ha összetörik, velem mi lett volna? Mikor szülőkké válunk az aggodalom egy újabb fokát ismerjük meg. A szívünk megremeg egy kis eséstől is. Úgy érezzük, hogy rosszak vagyunk, mert nem tudunk minden lépésükre figyelni. Láttam szenvedi lányomat, lázasan sírni, fulladozva köhögni. Az aggodalom ilyenkor a tetőfokára hágott, de erős maradtam én is és mosolyogtam gyermekemre, aki halkan suttogta, hogy sajnálja, amiért beteg lett.

Most azonban egy új érzés költözött lelkembe. A szerelem egy másfajta aggódást hozott felém. Szerettem. Szívből. Annyira, hogy a hiánya mindig csak üres némaságot vetett bennem. Alig vártam, hogy lássam, érintsem, csókoljam. Meg sem fordult a fejemben heteken át, hogy történhet vele valami. Szerelmes vagyok, a mának élek, ami egyetlen suhintással képes a szíveket marcangolva tépni.

Ugyanolyan nap volt, mint a többi, egészen délutánig, míg meg nem csörrent a telefonom. Nem ismertem a számot, így felvettem.

A szívem kihagyott egy dobbanást, mikor meghallottam Karl hangját. Idegesen rezgett. Éreztem, hogy szétveti a félelem, amit nem értettem. A szívem felsikított, mikor mondta, hogy Koharu és Reece a sürgősségin vannak Adriannel. Azt hittem, kiszakad a szívem a helyéről. A kicsikém mosolya volt az első, ami beugrott. Dadogva kérdeztem meg, hogy mi történt vele. Elmondta, hogy a lányom jól van. Reece-t érte baleset. Elesett és az üvegcserepek a tenyerébe vésődtek. Varrni kellett. Szívem félrevert, az aggodalom a szerelmemért egy új érzést adott. Valamit, amit eddig nem sokat éreztem. Szinte fojtogatott, nyelni is alig bírtam. Remegni kezdtem, miközben mondtam, hogy indulok értük. Látni akartam őt. Meggyőződni róla, hogy tényleg jól van. Ő az egyik legédesebb dolog az életemben, nem szerettem volna, ha baj éri. Megismertem újra a féltés fogalmát. Azt, amit utoljára leányomon kívül egy kamasz fiú iránt éreztem. Mikor megláttam bekötött szemét, törni-zúzni szerettem volna. Szívem viszont akkor szakadt meg kicsit, mikor mégis barátját védte. Szívem fájt, de mentem bocsánatot kérni, mert szerettem. A mostani érzések mélyebbek. Talán azért, mert viszonzottak. Mindenem reszket, úgy, mint kora tavasszal a jégcsap végén egy remegő vízcsepp.

Nagyot nyeltem. Mellettem elsuhantak az autók, emberek. A szürke, fagyos idő mindenre rátette kezét, emberek, házak, fák, árnyékoknak tűntek csupán.  A taxiban ültem, de most lassabbnak éreztem, mint máskor. Mintha csak vánszorgott volna. Szerelmes szívem zakatolt, látni vágyta, hallani párját. Ujjaim doboltak a térdemen, ami reszketett, mint falevél az őszi szélben. Nem hittem volna, hogy lehet valaki iránt így érezni, szinte a kórházig vezető utat végtelennek vélni. Rebegő szívvel írni újra és újra, választ nem kapni mégsem. Hívtam, de nem kapcsolt a vonal, ami még inkább a kétségbeesés szélére sodort.

Ahogy közeledtem a kórházhoz írtam Karlnak. Mondta, hogy elém jön. Szívem melegen dobbant. Az ebéd nagyon jól sikerült. Kedves volt és egyáltalán nem feszélyezte a jelenlétem. Én is felengedtem és beszálltam a beszélgetésbe. Koharu kicsit unta, mire Karl kiment a tárolóba és a nappaliba felakasztotta a csepp hintát, ami a Reece-é volt. Lányom nagyon örült neki, ahogy löktük el is aludt benne. Karl elfogadott minket. Azt, hogy fiával szeretnék egy család lenni. Ezért végtelenül hálás vagyok neki. Nem szerettem volna, ha fiának választani kell.

Ahogy a kórházhoz értünk, az idő egyre komorabbnak tűnt. Úgy éreztem, a nap már többet nem akar kisütni, a tél marad a világon, ahogy lelkemen is. A taxi megállt. Fizettem, majd kiszálltam. Ahogy elhajtott az autó, és elindultam, azonnal megláttam Karlt felém sietni. Mikor egymás elé értünk, azonnal kérdeztem:

– Hol vannak? – Nem is köszöntem, azonban őt ez nem zavarta. Megértően nézett rám.
– Az egyik vizsgálóban. Koharu nem akart tágítani Reece mellől. Sem az ő, sem Adrian kérésére – magyarázta. – Végül a szemét kötöttem be, hogy ne lássa Reece tenyerét. – A történettől a szívem hevesebben kezdett verni. Az, hogy gondolt kislányomra boldogsággal töltöttel. Az pedig, hogy Koharu még ebben a helyzetben is ragaszkodott páromhoz, jóleső dobbanásokat keltett aggódó szívemben. A tény viszont, hogy lányom szemét be kellett kötni, nem nyugtatott. Borzasztóan sajgott a szívem párom iránt.

– Köszönöm – biccentettem felé. Ő mosolyogva fogadta.
– Gyere, megmutatom merre vannak a gyerekeink – lépett mellém, ami nagyon jólesett. Nem tekintett rám másodrendűen. A gesztusa esett jól. Most éreztem igazán, hogy tényleg megbékéltünk, nem nyomta rá bélyeget a kapcsolatunkra az, ami történt.
Besétáltunk az épületbe. Továbbra is mellette lépdelve átsiettünk a tömegen. Hátra, egy nyugisabb részére a sürgősséginek, ahol már nem toporogtak az emberek ellátásra várva.  Szívem a torkomban dobogott. Reméltem, hogy minden rendben van. Benyitottunk egy fehér ajtón. Ahogy beléptem a világ legszebb, egyben legfájdalmasabb képe tárult elém. Reece ült a széken, Koharu az ölében kucorgott. Ép kezével nyugtatgatta szerelmem a kicsikémet, míg másik keze már bekötözve pihent egy kisasztalon mellette. Adrian az asztalnál matatott, de felénk fordult az ajtó nyílására. Reece is nekem adta gyönyörű szemét. Elmosolyodott láttunkra.

– Megjött apa – hajolt közelebb lányomhoz, aki felém kapta fejét. Arca maszatos volt a könnyektől, de azonnal leugrott a padlóra és felém szaladt. Magamhoz öleltem, kicsiny teste reszketett.
– Nagyon vérzett – hüppögte. –, de eljött értem és elvezetett idáig – mesélte zaklatottan. Még szorosabban öleltem át, hisz amit átélt ismét sokkolta. Egy újabb rossz emlékkel gyarapodott az egyébként sem kicsiny lista. – Apa, én nagyon sírtam és sikítoztam Karl és Adrian után kinn az aulában, hiába csitítgatott Reece – vallotta be.

– Semmi baj – pusziltam meg az arcát. – Megijedtél, ilyenkor megesik.
– Adrian pedig hallótávolságon belül volt – lépett hozzánk közelebb és ő is megsimogatta Koharu fejét. – Eldobott mindent, ahogy meghallotta a hercegnő hangját. – Édesen mosolygott rá, amitől kislányom aggódó arca is felderült kicsit. – Apa megjött, most már iszol velem egy forrócsokit? – érdeklődött, mire lányom hevesen bólogatni kezdett. Adrian átvette tőlem, és elindult ki vele, Karl biccentett és ő is követte őket. Egyedül maradtunk, ő és én. Csak néztem őt, miközben szívem elszorult bekötözött keze láttán. Kéksége kicsit elgyötörten csillant. Nem bírtam tovább, ölelni vágytam, így hozzá siettem és nyakába borultam. Ép tenyere hátamra siklott, kicsit talán remegett is. Ujjaimmal arcát cirógattam, érezni akartam őt. Azt, hogy a bennem tomboló aggodalom kicsit alább hagyjon. Nem szóltam. Ő sem. Az ölelésünk többet mondott ezer szónál. Éreztem, hogy jólesik neki, amiért beszaladtam a kórházba. Én pedig azt akartam tolmácsolni, hogy most már itt vagyok. Tudom, hogy fájt, talán sajog most is szépséges bőre, de szerettem volna, egy kis enyhülést hozni, mint nyári zivatar a forróságban. Én akartam az esőcsepp lenni, ami oltja szomját. A láng, mi feléleszti a vágyát. A mindensége lenni. A sötét égbolton a sziporkázó csillagok.

– Sajnálom! – suttogta.
– Nincs semmi baj – siklott arcára tenyerem. Kezeim közé fogtam az imádott arcot és csak néztem a szégyenkező kékségekbe. Zavart volt kicsit, talán a helyzet tette vele, de szerettem volna, ha nem így érez. Mi hárman már család vagyunk, zsenge hajtás csupán, amit még egy erősebb szél megtépázhat, de bízok benne, hogy minden vihart túlélünk és egyszer a legcsodásabb, virágzó fává válik.

– Nem akartalak megijeszteni – szabadkozott.
– Sikerült. Nagyon. – vallottam be. – Nagyon aggódtam érted. Tudtam, hogy jó kezekben vagy, de itt – tettem kezemet a szívem fölé –, erősen dobogtam. Annyira, mint kevésszer életemben. Annyira, mint lányomért – magyaráztam. Reméltem, hogy a hangom nem remeg nagyon. – Annyira szeretlek – öleltem át. Fejét mellkasomra fektette. Talán hangosan dübörgő szívemet is hallotta. Akartam, hogy hallja szavak nélkül mit érzek, hogy ő a minden a semmiben. A világosság a sötétben, a piros tulipán a sok sárga között. Az, akiért éjjel-nappal remegek. Elfelejtettem, hogy emberek vagyunk. Sérülékenyek kívül, belül. Ez a baleset most a mélységekig tépett, addig, ahol eddig csak lányom fájdalma hasított be igazán. Most már éreztem őt is. A múlandóságát. Azt, hogy mind csak hamu vagyunk az őrjöngő szélben. Ide-oda dobálnak a lökések, hol erősebben, hol gyengédebben, de egyszer mindannyiunkat elejti. Szeretnék még sokáig élni. Látni lányomat felnőni, esetleg férjhez menni, gyermekeket nevelni. Reece-szel kívánom megosztani azt, amit az élettől kaptam. Együtt, kéz a kézben sétálni. Látni a mosolyát sima arcán, majd a szarkalábakat, ráncokat mélyülni idővel. Rá akarok csodálkozni ősz szálaira, mellette nyugovóra térni minden éjjel, majd örökre.

– Haza viszel? – kérdezte csendesen, mire szívem kicsit elkomorodott.
– Haza – suttogtam nagyot nyelve.
– Hozzád haza. Hozzánk haza – fejtette ki bővebben, amitől a lelkem édes dallamot kezdett játszani. – A családomhoz – suttogta tovább, amitől a lelkemben a zene még hangosabbá vált. Tamtamolt a lelkem. Úgy éreztem, hogy ennél boldogabb már nem is lehetek. Féltem tőle, hogy csak a fájdalom csillapítótól bágyadt kicsit, de ahogy sértetlen kezével közelebb vont magához, kétségemet elfújta a szél. Ő ezt komolyan gondolta. Újra arcára siklottam, hogy megemeljem fejét. Száját akartam becézgetni, hang nélkül szerelmet vallani. Ő ezt értette, mert felemelte fejét és hagyta, hogy olyan lágyan érintésem, mint szitakötő libbenő szárnya a tónak tükrét. Éreztem a forróságot, a lanyha lángokat. Most azonban nem lobbant fel a kárhozat, mert más kapta a főbb szerepet. A szerelem perzselt minket. Az érzés, hogy vagyunk egymásnak. Éreztem a nyugalmat. Azt, hogy most már minden rendben lesz, mert velem van. Vigyázni fogok rá. Lába elől elrugdalni a kavicsokat, nehogy megbotoljon bennük. Ő értem, én érte harcolok minden nap. Hiszem, hogy kaphat a mesénk boldog véget.

– Igen – pusziltam szájon újra és újra. – Most is, és mindig – suttogtam, majd újra lágyan csókolni kezdtem. Nem akartam elengedni. Ha van rá mód, örökké így maradunk. Az ajtó zár kattanása ismét közbeszólt. Arra fordultunk, amin ekkor lépett be Adrian a lányommal.
– Hoztuk a záródat. Hazamehetsz – mosolygott Adrian, bár láttam szemében a szomorúság szikráját is csillanni. Nem felejtett még. Ott él a szívében az a férfi, aki összetörte. Talán Anglia jót fog tenni neki. Anyukája gondoskodása, hisz olyan ritkán találkoznak. Évente csupán két-három alkalommal.
– Velünk jön haza, ugye? – kérdezte kislányom kíváncsian.
– Veletek, édesem, csak köszönök apának – bólintott fáradt tekintettel Reece. Minél előbb biztonságban akartam őt tudni. Ott, ahol a béke honol már azóta, hogy az életünk része.
– Majd én ápollak – húzta ki magát kislányom, amin párom édesen mosolygott.
– Mázlista – szólt közbe tettetett felháborodással Adrian.
– Téged is ápoltalak – kérte számon lányom, mire barátom arca megremegett.
– Igen, ápoltál – simogatta meg a fejét szelíden, amitől lányom kezdett el szélesen mosolyogni. – Ha nem dugtátok el az orvosi táskáját – szólalt meg angolul Adrian. – Készülj fel egy igen aktív ápolónőre – kacsintotta barátom.

Reece bólintott, de látszott rajta, hogy nem bánja a helyzetet majd.
Halk kopogás szállt a hirtelen csendben, majd egyszerre szóltunk ki, hogy szabad. Karl tért vissza.
– Úgy látom, Adrian elengedett – állapította meg a kezemben tartott lap láttán.
– Én fogom ápolni – húzta ki büszkén magát a kicsikém. Karl felé fordult.
– Akkor a legjobb kezekbe kerül – húzta mosolyra száját. – Kérlek Koharu-chan, legyen gondod rá – kérte meg lányomat meghajolva, aki meg büszkébben húzta ki magát. Az én szívem félrevert, úgy éreztem, hogy ez a gesztus több, mint amit vártam volna. Azt képzeltem, hogy csak megtűr majd minket a fia mellett, de látszik rajta, hogy igyekszik szeretni kettőnket. Lányomat elfogadta, ehhez nem fért kétségem és csak remélhettem, ha nem is azonnal, idővel engem is.

Reece kifejezetten bágyadtan ücsörgött már a széken, így felé léptem és talpra segítettem. Ő hálásan nézett rám. Átkaroltam derekát, miközben az autója kulcsait kértem. El sem akartam hinni, hogy így vezetett be a kórházba. Koharu is mellénk lépett, megfogta Reece kezét. Kedves kis családunk így lépdelt ki a kórház bejáratához. Adrian és Karl kísértek minket, akik az autónál elköszöntek tőlünk. Az idő kifejezetten hideg lett, ahogy sötétedni kezdett. Újra fagy ígérkezett, így szerettem volna azelőtt hazaérni, hogy síkossá válik az út esetleg.

Odafigyelve vezettem, hisz két szeretett ember is ült velem egy autóban. Kicsit izgultam, mert jó ideje már nem ültem a kormány mögött, de nem felejtettem el az alapokat. Koncentráltam az útra és a forgalomra, de néha rápillantottam kedvesemre, aki az ablaknak dőlve aludt. Keze ölén pihent. Karl azt mondta, hogy kaphat fájdalomcsillapítót két óra múlva, ha nem tudna aludni. Mellette vágytam lenni. Őrizni álmát. Ott lenni mikor ébred. Segíteni neki, míg keze rendbe nem jön.
Hazaérve felébresztettem, édesen morcogott. Koharu minden áron segíteni akart. Nem engedte el Reece kezét egészen addig, míg ágyba nem fektettük. Azt mondta, hogy pihen kicsit és utána megfőzi, amit akart. Azonban én fölé hajoltam, puszit hintettem arcára és azt suttogtam, hogy majd megcsinálom én, pihenjen nyugodtan.

– Apa – szólalt meg kislányom, mikor már a konyhában készítettük a vacsorát. Felnéztem rá. Arca kicsit gondterheltnek tűnt. – Ugye Reece-nek nem lesz semmi vaja? – kérdezte csendben, de hangjából kiéreztem az aggodalmat. Féltette páromat, mert szerette. Ahogy a barna szemekbe néztem, ott vibrált a féltés, a rettegés, hogy valami történik Reece-szel.
– Nem – ráztam meg a fejemet. – Begyógyul a keze és minden rendben lesz – biztattam.
– Tudunk majd labdázni? – érdeklődött tovább.
– Igen. A te karod is szépen meggyógyult – mosolyogtam rá.
– De én gyerek vagyok – biggyesztette le a száját. – Az óvónéni is azt mondta, mikor fájt a karom, hogy mi gyerekek gyorsabban gyógyulunk.
– Azt mondják, hogy ez így van. – bólintottam. – Biztosan nem tudom. Azonban Adrian vagy Karl jobban tud neked erre válaszolni.

– Meg fogom kérdezni – határozta el. – De akkor biztosan nem lesz rosszabbul? – kérdezte ismét komolyabban. Letettem a kést és közelebb sétáltam hozzá. Leültem mellé a székre és felé nyújtottam kezemet. Ő boldogan mászott ölembe. Átöleltem őt, a legszebb dolgot, amit csak kaphattam életemben. Az első helyen mindig ő fog állni, a fény, aki átsegített a nehéz pillanatomon. Ő volt, aki nem engedett a sötétségbe hullani. Szívem már másért dobog, imádom páromat, de a legfontosabb mégis Koharu, és ő ezt elfogadja, amiért újra és újra még jobban belé szeretek.

– Ígérem, hogy nem – suttogtam fülébe.
– Neked elhiszem – sóhajtotta. – Tudod, nagyon szeretem őt – mesélte halkan azt, amit tudtam jól. – Úgy, mint téged – folytatta, amitől a szívem félre vert. Szerettem volna, hogy szeressék egymást, még ha nem is teljesen apa - lányaként, de békésen. Azonban, ahogy rájuk nézek, ahogy látom egy-egy pillantásukat, rájövök, teljesült a vágyam. Egy szép dolog bontakozott ki köztük, egy olyan kapcsolat, amibe én nem akarok beleszólni. – Már régen azt szerettem volna, hogy örökre az életünk része maradjon! Most teljesült és én boldog vagyok.

– Én is, édesem. Ti vagytok a legfontosabbak – simogattam tovább hátát.
– Néha nehéz elaludnom – mondta olyan halkan, hogy alig hallottam. Szemöldököm ráncba szaladt. Eltoltam magamtól, hogy szemébe nézhessek. – Át akarok menni, mint régen – sütötte le szemét.
– Akkor gyere – vágtam közbe. – Nincs nálad fontosabb számomra, számunkra.
– Tényleg? – kérdezte félve.
– Tényleg – bólintottam. – Bekopogsz és megvárod az engedélyt. Utána bejössz és közénk bújsz.
– Szabad? – szégyellte el magát. – Nagy vagyok már, de...
– Nekem mindig a kicsikém maradsz – mosolyogtam rá. Tenyeremmel arcára siklottam, ő boldogan simult bőrömhöz. – Ha szükséged van rám, csak szólnod kell. – Boldogan bújt hozzám. Éreztem az ölelésén, hogy én vagyok a mindene. Az, akiben bízik és akit fenntartások nélkül szeret. Csendben ringattam, halkan suttogtam, hogy ő a legszebb csillag az égen, a fény édesapja szívében.

***

Halkan húztam be magam mögött az ajtót. Kislányom a nap izgalma után hamar elaludt. Még mindig az dobolt az agyamba, hogy mennyire édesen aggódott páromért. A szívemben a szeretet még mindig kedvesen dobolt. Annyira szerettem őket, hogy arra a legszebb szavak sem eléggé hangzatosak. Minden szótag, minden szó csak töredékét tudná elmondani, ami bennem tombol ilyenkor. Érzem a szeretetet, ami lágy szellőként cirógat. A végtelen lángolást, ami felmelegít most már hetek óta. Ők a mindeneim, a kezdet és a vég. A felkelésben a szépség, az elalvásban a mosoly.
Nagy sóhajjal sétáltam vissza a konyhába, hogy felmelegítsem a tésztát szerelmemnek. Ott azonban a rezgő telefonom fogadott. Odasétáltam hozzá, csak hogy az eddig bennem tomboló szeretet egy pillanat alatt a fájdalommal küzdjön ismét. Nanami keresett. Nem akartam vele beszélni, mert a nap éppen eléggé nehéz volt, de tudtam, hogy muszáj. Fintorogva nyúltam a telefonért és vettem fel.

– Látni akarom a lányomat! – szólt bele köszönés helyett.
– Neked is szép estét! – húzogattam a számat, miközben leültem a székre, mert a hangjától futkosni kezdett a hideg a hátamon és tudtam, hogy ez hamarosan a térdembe költözik. – Hetek óta nem is hívtál, mi ez a fordulat? – kérdeztem vissza élesebben.
– Elfoglalt voltam – hümmögte.
– Ha valóban a lányodat akarod látni, ne legyél – vágtam vissza higgadtságot színlelve. – Nem egy játékbaba, akit csak úgy a babaházba betehetsz.
– Úgy viszonyulok a gyerekemhez, ahogy akarok! – emelte meg a hangját. – És én látni akarom!
– Mond csak, nem volt elég világos legutóbb, hogy ő nem? – kérdeztem vissza.
– Gyerek még. Szüksége van anyára –vetette be a jól ismert klisét.
– Ez kétségtelen, de nekem lenne veled kapcsolatban némi fenntartásom – fejtettem ki azt, ami bennem tombolt. Gyűlöltem őt. Azt szerettem volna, ha eltűnik az életünkből örökre, de nem akart és ettől törni-zúzni akartam.

– Mert a bébiszittered jobb – nevetett fel, mire a gyomrom nagyot ugrott. – Még a lábán sem tud megállni. – Nevetése irritáló volt, miközben mennem az ideg egyre inkább dobolni kezdett. Át vágytam nyúlni a telefonon, hogy megrángassam, fejezze be ezt az egészet! Hagyjon minket élni!
– Te miről beszélsz? – kérdeztem vissza.
– Oh, hát azt hittem, apucihoz szalad azonnal a mai délután után – szórakozott jól továbbra is, miközben a gyomrom öklömnyire zsugorodott. Nem igazán értettem mire is gondol, bár a lüktetés bennem egyre erősebbé bált. Úgy trillázott bennem, mint xilofonon a kis ütő, egyre hangosabban, egyre élesebben.
– Mit csináltál? – kérdeztem vészjóslóan.
– Nem is mondta, hogy találkoztunk? – Ez volt az a mondat, amire a szívem kihagyott egy dobbanást, a homlokomon pedig lüktetni kezdett az ér. – Biztos, hogy leellenőrizted rendesen? Mintha inna, ahogy nem bírt megállni a lábán – folytatta tovább.

– Fejezd be! – nyikkantam fel tömény gyűlölettel a hangomban. Már nem érdekelt, hogy udvarias legyek. Azt akartam, hogy hagyjon minket békén, hadd legyünk végre egy család. De ő nem akart. Méregként hatolt bele életünkbe és próbálta megölni bimbózó kapcsolatunkat. – Hagyj nekünk békét! Keress más szórakozást, mikor unatkozol. A lányom nem játékszer! – ripakodtam rá. – Ami pedig Reece-t illeti, mondtam már, hogy a közelébe se menj!
– Nem vagyok benne biztos, hogy jó mellé – trillázta tovább, amitől a hideg ismét kirázott.
– Tegyél egy szívességet, és ne hívogass! – mordultam rá, majd letettem a telefont. Idegesen álltam fel és járkálni kezdtem a konyhában. A tény, hogy ismét megkörnyékezte Reece-t olyan dühvel töltött el, hogy azt hittem, menten felrobbanok. Éreztem a lüktetést, a szorítást a torkomban. Bántani akartam azt a nőt, talán kerültem olyan állapotba, hogy fájdalmat okozzak neki, ha jelen lenne. És most nem rettentett a tény. Máskor ettől végig borzongtam, de most nem. Nem éreztem a gondolat miatt lelkifurdalást, mert bántotta azokat, akiket igazan szerettem. Két embert, aki nem tehetett semmiről, annyi csupán a bűnük, hogy engem szeretnek. Nem éreztem magam jó apának és párnak sem.

Szinte kapkodva a levevőt támaszkodtam a konyhapultra. Igyekeztem lenyugodni, de nehezen ment. Próbálta már bárki megállítani a zivatart? Az árvizet? A gyűlöletet? Van-e esély arra, hogy valaha nyugodtan éljek? Nem akartam az életembe, a lányoméba főként. Gyötör, mert vétettem. Nem szerettem eléggé, és most bűnhődök. Valahol játszottam vele, azt belátom, de hogy más bűnhődjön a lépéseimért nem fair. Idegesen csaptam a pultra. A fájdalmat sem igazán realizáltam, ami testembe hatolt. Ez már semmiségnek tűnt, egy tűszúrásnak ahhoz a lüktetéshez képest, ami lelkemben tombolt. Hogyan hagyhattam idáig fajulni? Miért nem szabtam gátat már a legelején? Hagytam, hogy egy vad folyó saját kénye, kedve szerint hömpölyögjön, letarolva mindent, ami a közelébe kerül. A sírás fojtogatott, dobolt a torkomban. Éreztem, hogy feltörni készül újra. Feszegeti a gátat, nyomja, de nem akartam engedni újra a fájdalomnak.

Hirtelen éreztem meg derekam körül az ismerős ölelést, ami egyszerre szelídítette bennem a fájdalmat, de mégis dobogtatta a dühöt.

– Miért nem keltettél fel? – suttogta fülembe, amitől végig borzongtam, de nem akartam elgyengülni.
– Miért nem mondtad el, hogy találkoztál vele? – kérdeztem élesen, amit a néma falak szinte vádlón vertek vissza.
– Nem jutottam még addig – válaszolta szelíden. Óvatosan, de határozottan bontakoztam ki öleléséből, hogy felé forduljak.
– Nem? – kérdeztem ismét metsző hanggal. Láttam az arcán, hogy fáj neki, de tartotta magát, ezt láttam betonkemény tekintetében.

– Koharu előtt nem akartam, aztán gyenge voltam – magyarázta csendesen, türelmesen. Én tombolni akartam, talán érette is, így megfogta ujjaimat, majd szájához emelte. Egyenként lehelt csókot ujjaim hegyére, amitől végig borzongtam és szégyellni kezdtem magam, amiért ennyire élesen kérdőre vontam. – Egy nyugodtabb időpontot szerettem volna erre – sóhajtotta, majd kezemnél fogva a székhez húzott és kérte, hogy üljek le rá. Remegve ereszkedtem le a bútorra, ő pedig a másikra így, hogy szembe legyen velem. Közelebb húzódott hozzám, nem akart elengedni, amiért hálás voltam végtelenül.

– Miattam van minden – szakadt fel belőlem, azonban az ő ujjai még szorosabban fogtak. Lenéztem kezeinkre. Keze bekötözve időzött az enyémen, mégis biztosan fogott.
– Várt az óvoda melletti kis utcában – kezdett bele halkan. – Előbb szépen, már-már kacérkodva kérte, hogy hadd lássa Koharut – folytatta csendesen. Felsandítottam rá, szája széle rángott, szemébe undor ült ki. – Mikor látta, hogy nem hat meg, közeledni próbált fizikálisan. Éreztem, hogy a jégre lépek, így óvatosan lépdeltem. Amikor rájött, hogy ez sem hat rám, durvább hangnemre váltott, amit már nem tűrtem. Összevitatkoztunk. Mikor rájött, hogy nem teljesítem a kérését, dühös lett. Nem túl szép szavakkal illetett, majd meglökve elviharzott. Nem bírtam az egyensúlyomat megtartani és elestem. Automatikusan a kezemmel tompítottam az esést, de abban üveg volt. – Hangja halkult, az én szívem pedig fájdalmasan félrevert. Az, hogy miattam sérült meg, még inkább belém mart. – Nem a te hibád – simított arcomra. Ránéztem. Szelíd mosollyal biztatott, amitől még rosszabbul éreztem magam. A torkom elszorult, a szemem égni kezdett, ahogy a sírásom szeretett volna feltörni.

– Sajnálom! – nyikkantam fel. Hirtelen mozdultam, még ijedten fel is nyikkant, ahogy elé térdeltem. Kezére hajtottam fejemet, ujjimmal úgy tartottam bekötözött végtagját, mintha kincs lenne. – Annyira sajnálom! – pusziltam meg újra és újra kötését. – Miattam szenvedtek. Én vagyok a hibás egyedül, mert én voltam meggondolatlan és...
– Azért vagyunk egy család, hogy együtt cipeljük a terhet – vágott közbe halkan. – Engem nem érdekel az a nő. Gyűlölöm, mert veletek ezt teszi. Ez most baleset volt, de ahogy bánt legutóbb Koharuval, az nem. Őt hidegen hagyja a lánya, de tudja, hogy téged bánthat vele. Az a pofon jobban fájhatott neked, mint a lányodnak. Ne vádold magad! Ne hagyj ki semmiből, mert ti vagytok a mindenem. – Lágyan érintette arcomat, mint szelíd szellő a virágosrétet. Éreztem, ahogy kicsit megszakadok belül, ahogy az a pici fonal elpattan, ami még tartott. Kicsordult az első könnyem, amit követett nem is egy. Ő fölém hajolt, halkan mesélt és a viharos lelkem tombolásán át is éreztem a simogató hajnalt.

------------------------------------------------------------------Sziasztok! Nem, nem, Nanami nem tűnt el, csak picit én pihentettem. Így 19 résszel a vége előtt túl nyugisan folyt a sztori.😅