Megtalált érzelmek /befejezett/

Tizenegyedik lobbanás

Csak ültem a park sötétjében. Bármerre is néztem csend honolt. A fák árnyékba álltak, a némaságban pihentek. Csak itt-ott hallatszott néha kaparászás, állatok lábainak nesze. Egyedül voltam ebben a sötétben, nem volt társam más, csak a hevesen dobogó szívem. Tamtamolt, talán vádolt, de én nem értettem. Vagy nem akartam? Szeretett volna suttogni valamit, elmesélni egy történetet, de én nem hagytam. Nem hagyhattam. Túl voltam már ezer dolgon, csalódáson, fájdalmon, ármányon, megaláztatáson. Nem akartam, hogy újra remegjek, így csak próbáltam élni az életemet. Azonban az már nem volt a régi. Mintha nem tudtam volna magam megvédeni. Valami folyamatosan zizegett belül. Hallatta hangját, bármennyire is igyekeztem volna eltemetni.

Nagy levegőt vettem. Hűvös, őszi éjszaka volt, az én belsőm azonban hihetetlenül zakatolt. Szinte szaggatott és nem értettem, hogy miért reagálok így. Csak érzem, hogy nem az történt, amit az estétől vártam. Valami fojtogat belül, de nem találok választ a miértre. Nem egyszer volt már részem ilyen kalandban az évek alatt. Most még sem hagy nyugodni, hogy nem kellett volna. A testem már akarta, lelkem szavát meg már rég elnyomtam, most mégis a felszínre tört.

Csak álltam az ajtófélfa takarásában és néztem a fiút, akivel találkozót beszéltem meg. Nagyon fiatalnak tűnt. Csak reméltem, hogy tényleg elmúlt már húsz éves, de nem is ez volt, ami visszatartott igazán, hisz egy személyit tudok kérni ilyen esetben. Valami más tartott vissza, ami eddig a mélyben szunnyadt. Nem hagyta, hogy lépjek. Újra és újra feltette ugyanazt a kérdést, hogy: biztosan ezt akarod? És én nem tudtam a választ. Nem tudtam, mit akarok. Hisz egy gyenge szárnyú pillangóra nem támaszkodhattam. Egy halovány illúziót nem követhettem. Nem csináltam rosszat. Két felnőtt ember eldöntötte, hogy az éjszaka egy részét együtt akarja tölteni. Ezért nem is értettem a tiltakozást, ami bennem dobolt. Alig érezhetően lüktetett. Ott volt és nekem figyelnem kellett volna rá, de tudtam, hogy nem tehetem. Nekem ilyen az életem. A mindenem a lányom. Minden más valahol a háttérben mozog. Mégsem mozdultam, pedig ő sokszor az órájára nézett. Végül megembereltem magam és léptem. A dallam erősödött, igyekezett a szívemre hatni, de ezen már túl voltunk, nem volt könnyű már dobbanásra bírni.

Beszélgettünk kicsit, majd kivettünk egy szobát. Soha nem zavartak az illatok, hangok, de most igen. Nem éreztem jól magam az idegen aromától. Mást szerettem volna. Talán a Napot? Más zamatos gyümölcsöt, amit a napsugarak érlelnek? Szívremegtető tónusra vágytam, de volt helyette a borzasztó valóság. Egy idegen és én. Akik nem várnak egyebet egymástól, mint kielégülést. Hamis érzéseket. Tettem, amit kell. Vitt a rutin, de figyelni teljesen nem nagyon tudtam. Messze jártam, talán egy másik világban, ahol az ég kéken ragyog. Ott, ahol a tenger azúrosan csillog. Ahol a gyümölcsök illata életre kel, finom aromájukat a szél nevetve viszi tovább. Egy hely, ami nem létezik. Egy hely, ami csak bennem nyiladozik.

Tenyerembe temettem arcomat. Nem akartam érezni azt, ami bennem tanyát vert. Újra az az érzés fogott el, mint a legelején. Taszított a gondolat, hogy idegen emberhez érjek. Elfojtottam, mert el kellett, most mégis felszínre tört és csak szaggat. Undort éreztem, pedig nem csináltam olyat, amit egyikünk sem akart. Még a legelején lefektetjük a szabályokat, hogy mik azok a dolgok, amit tehetünk és amit nem. Az örömszerzés lenne a cél, testünk felszabadítása, de mit ér, ha a lelkemet ezzel tiprom sárba?

Csak ültem csendben, arcomat takarva. El akartam bújni, legalább egyszer, csak most az egyszer. Letenni a terheket, amit kaptam. Magam mögött hagyni, ami rettegéssel tölt el. Azonban ezt nem tehettem meg. Várt rám az élet, egy csodás, mosolygós kislány képében. Ha ő nem lenne, biztosan más életet élnék. A terheim is mások lennének, talán könnyebbek, azonban nélküle már elképzelni sem bírom a világomat. Nevetése felvidít, még egy ilyen borzalmas este után is. Megtisztítja lelkemet, ami most olyan némán üres, mint a park, ahol ülök. Próbálok rá koncentrálni, az ő vidámságát felidézni, de valami mindig mellé szegődik, hozzá kapcsolódva lép be a tudatomba. Látom az azúr fényeket, hallom a tónust, ami lányom hangjával összefonódva vibrál bennem. Ahogy eszembe jut mosolya, hangja, a kínzás, amit eddig éreztem még erősebbé válik. Tudom, hogy nem szabadna. Tisztában vagyok azzal, hogy nem érezhetek semmit, nem engedhetem, mert az csak engem sebezne ismét, de fel akar törni. Egyre csak látom, hallom, érzem az illatot. Bármit csinálok, velem van. Bármit teszek, nem akar menni, nem akar magamra hagyni. Néha, mikor megyek hazafelé, azon gondolkodok, de jó lenne, ha már nem lenne ott, mire belépek a lakásba. Azonban hallva a nevetést, a sikítozást, elfogyasztva az egyre ügyesebb kreációit, nem engedi belsőm, hogy kilökdössem otthonomból idő előtt. Maradásra bírom és ő mindig mosolyogva bólint rá. Nem értem őt sem, hogy miért marad. Miért issza meg velem a második bögre teát is, hisz neki más az útja. Másfelé tart, mint én. Kis szerencsével az élete szebb és szivárványosabb lehet, mint az enyém.