Oneshots // MHA//BnHA

Nélküled-Todoroki

Kissé borongós időben vágtam neki a napnak. Vidám hangulatban léptem be az osztályteremben, ahol mindenki  ugyan álmosan, de visszaköszönt. A padomhoz szökdelve mosolyom még hatalmasabbra nőtt, amint a felemás szemű rám emelte a tekintetét.

-Jó reggelt Todo!-vigyorogtam rá, majd levetettem magam az előtte álló padba.

-Neked is {T/N}. Délután ráérsz? Elmehetnénk valahova.-heves bólogatasba kezdtem a fiú kérdésére. Régen volt már igazi randink. Az esetek többségében nálam tanultunk, filmet néztünk, vagy összebújva fetrengtünk. Imádtam minden percet, amelyet a fiúval tölthettem. Shoto félszegen bólitva egyet a padján fekvő nyitott könyvre vezette teniktetét, majd gondterhelten bámulta a szavakat.

-Todo...minden rendben?-fogtam meg az asztalon pihenő kezét, mely által először arra, majd a szemembe tekintett. Óvatos mosolyt eleresztve nyugtatgatta aggódó szívemet, mely a fiú minden mosolyától hevesebben vert.

-Ne aggódj miatta! Kis apróság.-bíztatóan rászorítottam mancsára az utolsó pillanatban, mielőtt a terembe belépett volna Present Mic.

A nap vánszorgott mint az égen, úgy az osztályteremben is. Egész napos jókedvemet dúdolássál és vigyorgással tudattam mindenki számára. Boldog voltam a Todorokival elkövetkezendő randink miatt. Üsse kő a felhős égnek, nem rontja el a kedvem.

Az utolsó óra végeztével mindenki pakolászni kezdett, mielőtt belevetnék magukat a délutánba.

-{T/N}, jössz?-fordult vissza az ajtóból Shoto, mire én, az utolsó dolgokat gyorsan behányva a táskámban, mellette termettem. Kezeimet belekulcsoltam az övéibe, mire meglehetősen zavarba jött a fiú. Imádom, amikor kölcsönösen zavarba tudjunk hozni a másikat.

Egy az állatkerthez közeli parkban kötöttünk ki, ahol a szökőkút melletti padot el is foglaltuk. Vidáman csicseregtem Shoto-nak az új sorozatról, melyet tegnap kezdtem el, amikor a fiú egy nagyot sóhajtott, majd újra az a gondterhelt kifejezés került az arcára.

-Todo..kérlek, mondd el, hogy mi a baj. Látom rajtad. Segíteni szeretnék.-a fiú rámemelte a tekintetét, majd mindenféle kertelés nélkül kimondta a legfájdalmasabb szavakat:

-Szakítani szeretnék.-percekig megdöbbenve bámultam a fiúra, miközben egyre sűrűbben kezdtek el folyni a könnyeim.

-Todo, mondd, hogy ez csak egy vicc!-aromat a tenyerembe temetve akartam elhitetni magammal, hogy ez nem a valóság.

-Sajnálom {T/N}.-az ő hangja is meggyötört volt. Remegett a visszatartott sírástól. Nem akartam, hogy vége legyen köztünk a dolgoknak. Rettenetesen fájt. A fiút szorosan magamhoz ölelve szipogtam csillapíthatatlanul.

-Valami rosszat csináltam? Kérlek csak beszéljük meg! Vagy arról van szó, hogy többé már nem szeretsz?-akadozva, szinte fuldokolva ejtettem ki az émelyítő szavakat. Úgy éreztem a fejem mindjárt felrobban, miközben a szívem éppen darabokra hullik.

-Minden rendben lesz.-suttogta a fiú is könnyezve, miközben a hajamba puszilt-Szeretném, ha azért barátok maradnánk.-ekkor kiengedtem Shoto-t az ölelésemből, s egy hamis mosollya az arcomon rábólintottam. Belül teljesen összeomlottam, az utolsó védvonalam is elpusztult. A távozó fiú után akartam kiabálni, de nem jött ki hang a torkomon. Amint a fiú kikerült a látókörömből az eső is eleredt. Velem szikronban zokogott. Talán ő is most veszítette el a szerelmét.

Másnap kialvatlanul vörös szemmel ballagtam az iskolába. Hiába sütött a nap, kedvemet felhők árnyékolták be. Az osztályteremben első pillantásomat Shoto helye felé vetettem, de a keresett személy nem volt ott. A többiek vidáman köszöntek nekem a helyem felé haladva, azonban én szótlanul megtörve borultam be a padba. A padom körül egy burok képződött, mely a többiek érdeklődését is felkeltette. Tompítva hallottam a pajzson átszűrődve a többiek beszédét egészen mindaddig, amíg Midoriya Shoto-nak nem köszönt.