Néhány szösszenet, amely kipattant a fejemből...
illetve amiket kértek :)
Részlet különböző fejezetből:
"-Te most félsz kiscsillag?-gúnyosan vette szájára a szavakat, a végén pedig elnevette magát.
-Katsuki, tőled akkor sem félnék, ha egy körözött s...
Kopogás nélkül vágam ki az elhagyatottnak titulát épület ajtaját, míg a mögöttem pöfékelő fickó a fejét csóválva lépett előre.
-{T/N}! Szebben.-szidott meg a férfi, akinek a nevét nem jegyeztem meg.-Áhhh...Tomura, drága barátom, hoztam neked egy ajándékot!-azzal a bagós egy csomagot rántott ki blézere alól.-Ez az ifjú hölgy, mindenképpen találkozni akart veletek, nézzétek el a modortalanságát.-egy kezes fickó vette át a borítékot ügyelve, nehogy minden ujjával hozzáérjen. A kék fürtös morogva lehúzta pohara tartalmát, majd felállva torkon ragadta a bagóst.
-Nem megmondtam, hogy ne hozz ide több szerencsétlent! A legutóbb is a nyakamba sóztad Toga-t és Dabi-t!-a végszóra pont betoppantak az említett személyek, kiknek igen különböző volt a reakciójuk a látványomra.
-Ohh...még egy lány! Te leszel a legjobb barinőm!-kezdett el beljebb húzni a szöszke csaj, aki minden bizonnyal Toga.-Az én nevem Toga Himiko! Az a célom, hogy megkönnyítsem mindenki életét, mindenkit meg akarok ölni!-lelkesedett a lány, melytől rámtört a hányinger.- Te meg ki vagy?
-Sniper.-válaszoltam a szőke leányzónak, miközben a Dabi néven futó fiúra meredtem. A sebhelyes arcára pillanatok alatt kiült a méreg, majd szó nélkül bemászott a pult mögé, ahol meg is húzott egy alkoholos üveget.
Eközben Shigaraki elküldte az pöfékelőt, s szúrós, vizslató szemekkel rám meredt. -Sniper! Honnan veszed, hogy csatlakozhatsz hozzánk?-tömör, gyűlölettel teli hangon szólt hozzám, mint aki nem méltó arra, hogy egy levegőt szívjon vele.
-Szükségetek van rám.-vigyorodtam el tudva, hogy Tomura egy olyan képességgel rendelkezőt, mint én, nem küldene el.
-Nekünk nincs szükségünk ilyen kis csitrikre.-szólalt meg a még mindig alkoholt fogyasztó Dabi, mire egy pengét kirántva az övemből, egyenesen a füle melletti italba dobtam.
-Inkább vidd el innen Sniper-t, mutasd meg neki hol a szobája!-utasította a kezes a sebhelyest, aki morgolódva, de elindult a szemközti ajtó felé. Szótlanul követtem a fiút, aki a csendet megtörve, egyszer csak kicsapott egy ajtót.
-Húzz haza!-köpte felém a szavakat, miközben belépett a szobába.
-Senki sem vagy nekem, hogy megmondd, mit tegyek!-mondtam a fiú szemeibe nézve, aki a sajátjait le sem vette rólam, mióta meglátott.
-Hogy lett abból az édes kislányból egy ekkora nagyszájú dög?-a fiú nekiszorított a falnak, mely miatt kedvem támad bemosni neki egyet.
-És hogy lett abból az aranyos srácból egy gyilkos?-meglepődött a válaszomon a fiú.-Vagy azt hitted, nem ismerlek fel Touya?-nevettem el magam.-Milyen régen is volt...-eljátszottam, hogy nagyban töröm a fejemet, miközben nehezemre esett nem nevetni a fiú megtört tekintetén-Uhh.. tényleg, már több, mint négy éve, hogy szó nélkül leléptél. De nyugodj meg drágám, nem haragszom...-simogattam meg lágyan a fiú arcát, aki védtelenül belesimult az érintésembe.-Csak szívből gyűlöllek érte.-azzal ellöktem magamtól a megszeppent fiút.
-Azt hiszed, csak úgy eltűntem vagy, hogy szívesen lettem ilyen szörnyeteg?-nevett fel eszelősen a fiú, mely miatt a történteket elfeledve összeszorult a szívem.-Nem bírok tükörbe nézni, mert elhányom magam a látványomtól. Tudom jól, mit tettem azzal a sok emberrel, mit tettem velünk. Végre azzá a szörnyeteggé váltam, akinek az apám látott.-Dabi mindig is erősnek mutatta magát mások előtt, én voltam az egyetlen aki megismerhette a gyenge oldalát is. És anno ebbe a fiúba szerettem bele. Minden sértettségemet félretéve a fiú nyakába borultam, mint egy védtelen kislány. Szorosan öleltem magamhoz Touya-t, aki nem habozva viszonozta a gesztust.
-Minden ellenére hiányoztál.-adtam egy puszit a fiú arcára, melyet évek óta nem láthattam.
-Már nem az a fiú vagyok, akibe anno beleszerettél.
-Te örökké az a fiú maradsz az én szememben.
-{T/N} miért vagy itt?
-Hívj Sniper-nek! Ez az új nevem.
-Menj haza!-szólt eréjesebben a sebhelyes, melytől régen meghunyászkodtam volna.
-Már én sem vagyok olyan ártatlan, mint hiszed.
-Édesem. Hőstanonc vagy, egy légynek sem tudnál ártani.-szavait követően elnevettem magam.
-Nagyon el vagy tévedve, Édesem.-hangsúlyoztam ki az utolsó szót, mielőtt leültem volna az ágyamra.-Otthagytam a sulit miután elmentél.-kezdtem bele a sztorizgatásba, melynek hatására Dabi a falnak dőlve figyelte minden mozdulatomat.-Tudtam, mindig is tudtam, hogy apád miatt léptél le. Ő rossz ember. Nem akartam én is olyanná válni. És nézd, most mindketten hol vagyunk.-kacagtam fel a helyzet abszurdításán.
-Akkor mit keresel itt?
-Szerinted?-a nem nagy szobát átszelve a Touya mellkasára támaszkodva a fiú fülébe suttogtam-Inkább kit keresek.-Dabi a derekamat megragadva fordított a helyzetünkön, engem a teste és a fal közé zárva.
-Veszélyes játékot játszol. Menj haza!-ijesztőnek szánta a szavakat a fiú, azonban nem tudta elrejteni a szemében fellobbanó tüzet.
-Már nem sok időm van. Ennyi veszélyt bevállalok.
-Látom, makacs maradtál.-mosolyodott el kajánul.
-Te pedig továbbra sem tudsz ellenállni nekem.-néztem kihívóan a fiú szemeibe, aki erősen megragadva a tarómat egy heves csókba invitált.
-Ahogy te sem.-suttogta számra, amint képes volt elszakadni ajkaimtól.
Kiélveztük a percet, mikor újra egymásra találtunk a sok hiánnyal töltött év után. De mindketten tisztában voltunk vele, hogy nem tart örökké.
--------∆--------
Dabi kétségbeesetten tette le véres testemet a földre, amint átért Kurogiri átjáróján. Toga és a füstös is a nyomában lihegtek aggóva az oldalamon tátongó seb miatt. Shigaraki a bárban pislogott laposakat, hogy mi a baja van mindenkinek. Számára mindenki csak egy feláldozható katona. Összeszorított szemekkel és beharapott szájjal nyöszörögve tűrtem a fájdalmat, mely egész testemet megbénította. Véremben láttam visszatükröződni a plafon lámpáit, s csak arra tudtam gondolni, hamarosan nem a lámpa fényét kell csodálnom. Hideg rázott az egész testemben, minden hang tompán hatott dübörgő szívemhez képest. Elmém nevetésre késztetett eme kínokkal teli percekben: Ha fertőzés elérte volna a szívemet, úgyis meghaltam volna. Pár hét ide vagy oda, nem számít.
A többiek folyamatosan beszéltek hozzám, kiabáltak, hogy reagáljak valamire, de túl szép volt a vérem által növekvő tócsában megcsillanó fény. Igazán idilli volt, ahogyan lassan elhalnak a hangok, hogy a hideget nem érzi többet a bőröm. Csodálatos volt, hogy miközben a testem feladta, utolsó pillanataimban is ott lehettem, ahol akartam. Egy boldog helyen.
Amint utolsó leheletem is elhagyta a számat, Dabi fájdalomtól megrészegülten ordított fel, mely üres fülekre talált élettelen testemben.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
