Oneshots // MHA//BnHA

Rendőr Bakugou I.

{Cs/N}=család név
{k/N}= kereszetnév
{T/N}=te neved

Az irodámban belépve egy ismerelten alak foglalt helyet az asztalom előtti fotelben. Sejtésem szerint az új páciens az. Az ismeretlen alak nem zavartatva magát a lábait az asztalom kellős közepén pihentette, mintha ez lenne az elvárás. Minden nyugalmamat összeszedve haladtam közelebb hozzá, és pontosan a fiúval szemben helyet foglaltam a székemben.

-Miben segíthetek?

-Te vagy {Cs/N} {K/N}?-hanglejtése az első szótól kezdve baljóslatú volt. Egyértelműen sütött róla, hogy nem akar itt lenni. Szemeivel már az előtt megvetett, hogy rám emelte volna őket. Vösös tekintete annyi fusztációról árulkodott, amely önmagában is ijesztőnek hatott. A mindig fagyos arcomon egy pillanat erejéig félelem suhant át. A vonásaimat rendezve azzal nyugtattam magam, ez a munkám.

-Igen. Ön meg bizonyára Bakugou Katsuki. Már szóltak, hogy a mai nap találkozni fogunk. Szeretném, ha az együtt töltött idő baráti viszonyban telne.

-Még hogy baráti viszonyban-nevetett fel hisztérikusan-Nem fogom hagyni, hogy egy dilidoki túrkáljon az agyamban.-mondandóját megerősítve az asztalra csapott, melyet egy lapos pillantással jutalmaztam.

-Nem vagyok dilidoki. Segíteni szeretnék, amely mindkettőnk számára egyszerűbb lesz, ha közreműködik.

-Nincs szükségem az "ez milyen tragikus, teljesen megértem" dumádra!

-Kérem nyugodjon meg. Magától függ meddig leszek ön mellett.

-Tegezzen már maga Liba!

-Ezt egy beleegyezésnek veszem.

A mai napra semmi komolyabb dolgot nem szántam. Előbb el kell érnem, hogy bízzon bennem, utána dobhatjuk a mély vízbe. Őszinte válaszokra van szükségem, hogy segíthessek rajta. Hogy ő ne legyen egy olyan roncs, amilyen én magam is vagyok. Meg kell tanulnia kezelnie a fusztrációjàt, amelynek az oka egyenlőre ismeretlen számomra. Első ránézésre, valami egészen kiskora óta nyomja a lelkét, és eképpen próbálja kiadni magából a felgyülemlett indulatokat.
"Mutasd mindig az erőset, egyedül sem törhetesz össze"-mondogatta mindig a nővérem. A mai napig tartom magam ehhez az elvhez. Talán az új pánciensem is hasonlóan vélekedik, amely egyenes út a boldogtalansághoz.

-És mesélnél nekem a kollégáiddal való kapcsolatodról?

-Azok a nyomik folyton láb alatt vannak. Idegesítő kis szargépek! A fura hajú és a Pikachu egész normálisak. Őket kevésbé gyűlölöm.

-Miért gyűlölöd a többieket?

-Mert mind az agyamra mennek, ahogyan te is!-ahogyan ezt kimondta, megcsörrent a telefonja, amely valószínűleg egy új ügy miatt jelzett a számára. Szinte egyszerre pattantunk fel a székünkből, amely miatt a fiú összehúzott szemekkel kezdett méregetni.

-Nem kell kedvelned. A munkámat végzem. Nem fogom erőltetni a barátságos viszonyt, viszont mindenáron megfejtem, mi a bajod.-elszántan néztem vörös szemeibe, amelyek továbbra is megvetően figyelték minden mozdulatomat. Mások életében, gondolataiban vájkálni mindig is része volt az életenek. Így el tudtam terelni a gondolatokat a sajátomról.

-Hamarabb feladod, mintsem bármit megtudj.

-Nem szokásom feladni. Egyszerű vagy, mint az egyszer egy.-elfogatam a kihívást, majd az ajtón kiléptem a szinte már méregtől füsölgő fejű fiú előtt. Mikor fél perccel később sem szándékozott utánám fáradni, visszanyitottam az irodámba:-Nem jössz? Az ügy nem vár örökké.

Mérgesen puffogva jött utánam a fiú, majd az épület kapujánál egy pillanat alatt a falhoz szorított.

-Itt nem te vagy a főnök. Nem tudom, mit forgatsz a fejedben, de nem válik be.-túlságosan is ismerős volt a szituáció, amely miatt megrettentem egy másodpercre. Ennek következtében egy apró vigyor csúszott Bakugou szájára- Jobb lenne, ha az a csinos kis segged visszacipelnéd az irodádba, nem ilyen kislányoknak való az én munkám.