Oneshots // MHA//BnHA

Magamnak akarlak

Talán különös, ahogy nyugalommal töltött el szemem világának elvesztése. Azt hittem a sötétség, amit látok ezernyi színben az a vég. A vége. Szinte örömmel fogatam, hogy meghaltam.
Nem is emlékeztem rá, hogyan történt. Csak ültem a kietlenségben egyedül. De mégsem voltam boldog. Egyedül éreztem magam, mint akit a szél sem látogat meg. Ilyen lenne a túlvilág?

Mintha egy villanykapcsoló gombját kattintották volna át a túloldalra, egyszerre tódul belém a sok inger. Zúgott a fülem, fejembe kínzó fájdalom szökkent. Az éles fény vakítóan hatott, míg a hangok keltette zsivaly szétnyársalta bensőmet. Talán ez a pokol.

Lassan tisztult a kép, s azzal együtt a felismerés is. Élek.
Kellemetlen volt hirtelen újraéleszteni az összes érzékemet, le is fárasztotta kihűlt testem energiaforrasát. Csak bódultan emésztgettem, mi is történik.

Örültem, hogy élek, noha mindig is kecsegtetőnek találtam a halál gondolatát. De sose akartam meghalni. Még nem.

-Hát felébrettél Édes.-tompán ütötte meg fülemet egy közeli hang. Az ajtó nyikorgása sokszorosan élesebben szólt, mint az alak közeledő léptei. Elfogultan éreztem, ahogy hajamat arrébb tűri. Minden erőmmel próbáltam kivenni, ki lehet az, de kifáradt szervezetem tehetetlenül belesimult kezeibe.-Csss..Jó kislány. Úgy látom picit erős lett a szer. Ne aggódj, holnapra teljesen elmúlik a hatása.-ahogy a paplan tapintotta bőrömet, mint valami varázslat folytán elnyomott az álom. Talán azt reméltem, mindezt csak képzelem.

Minden zsibbadtság, bizsergés távozott a testemből. Úgy éreztem magam, mint aki igazán másnapos. Halovány emlékfoszlányok tarkították tájékozatlan elmémet, és a derekamat ölelő karokat. El akarok tűnni innen.

A nyakamba zúduló szuszogás kissé megrémített. Ismetetlen helyen vagyok egy ismeretlen karjaiban.

Menni akarok. Mennem kell.

Észrevétlenül szerettem volna szabadulni a folytogató ölelésből, de lámcomat ezzel csak szorosabbá tettem.

-Baba, ne mocorogj...-rekedtes hangja félig beleveszett a térbe, ahogyan arcát a  hátamba fúrta. Kezeivel erősebben tartva biztosított a maradási kényszeremről. Rettegtem, mi lesz, ha felkel. Térre volt szükségem.

Óvatosan kezdett magábakebelezni a pánik. De tisztán kellett tartanom a fejem. Csak egy kis térre lenne szükségem.

Ahogy tudtam, tartottam a távolságot. De neki ez nem tetszett. Tarkómat lágy puszikkal kezdte el behinteni, miközben ágyékát alsófelemnek feszítette.

-Nyugalom...csak lélegezz.-szavai pont az ellenkezőjét váltották ki belőlem. Remegtem.

Lassan ültetett fel, egyenesen az ölébe, majd arcomat a két keze közé vette, hogy azután csókot hintsen ajkaimra.

Szabályozta a légzésem. A túlzott levegővételeimet meggátolta csókjával, melyet addig folytatott, míg rendeződni nem látszott a helyzet.

Aggódott értem. Ez volt az első dolog, melyet észrevettem arcán. Vörös szemeit rajtam legeltette, kezeit lecsúsztatta derekamra, ajkait egy vonallá préselte össze.

-Hol vagyok?-szedtem össze magam, miközben könnyes szemeimet törölgettem. Ismertem őt távolról. Tisztán emlékszem rá a buszról. Minden nap ott találkoztunk, de sohasem beszéltünk egymással. Aztán az este, a buliban megszólított. Még táncoltunk is.

-Otthon.-tömör és egyszerű válasz érkezett.-Nem akarom, hogy félj tőlem.

-Ki vagy te?

-Nem emlékszel rám?-látványos sértettség vetődött arcára.

-Együtt szoktunk buszozni.

-Édes vagy, ahogyan töröd a fejed. De ennél több minden is történt köztünk.

-Miért vagyok itt?-tovább próbálkoztam a kérdésekkel, hátha egy értelmes, számomra hasznos választ meglelek közöttük.

-Mert magamnak akartalak. Csakis magamnak. Megbeszéltük, hogy eltűnünk a többiek szeme elől, ezért magammal hoztalak.

-Én erre miért nem emlékszem?-egy kisebb, de annál veszedelmesebb somoly terült ajkaira, miközben válaszra nyitotta száját. Óvatosan a fülemhez hajolt, majd úgy felelt, mintha egyértelmű lenne a válasz.

-Bedrogoztalak.

-Szóval bedrogoztál, és a tudtom nélkül elhoztál egy ismeretlen helyre! Ez gyalorlatilag emberrablás!-akadtam ki teljesen. Ütlegelni kezdtem mellkasát, melyet hamar megunt, ezért két kezemet  könnyedén a hátam mögé szorította, ezzel teljesen kiszolgáltatott magának.

-Nem kell mindent így felcimkézni.

-Egyáltalán hogy hívnak?-szaladt le egy könnycsepp orcámon tehetetlenségemben, melyet ő élvezettel nyalt le onnan. Útját nem megszakítva csókolgatni kezdte a nyakamat, egészen le a felsőm kivágásáig. Ott megtorpant, majd éhes szemekkel elvigyorodott. Féltem, mit fog tenni.

-Bakugo a nevem Angyalom. Jól jegyezd meg, mert még igen sokszor fogod emlegetni.-azzal öléből letéve felállt, és távozott a helyiségből.

Abban biztos lehet, hogy emlegetem a nevét, csak pár átkot is melléfűzök még.