Oneshots // MHA//BnHA

Karácsonyi kiadás II.-Katsu, ugye tudod, hogy szeretlek?

Nem tudtam, minek nézek az elejébe. Talán most teszem tönkre az életemet mindkét oldalon. Talán megmentenek a sötétségtől, talán belelöknek. Egy olyan korláthoz ragaszkodom, mely nem bír megtartani. Itt csak az a kérdés, melyik oldalra esem le.

Féltem, rettegtem a tetteim következtétől. Egy áruló voltam. Mindig mindent parancsra teljesítettem. Az adósság, az adósság. A vérem kötelez a törlesztésre.

Azonban most, olyan súly nyomja a vállamat, mely egy jobb élettel kecsegtet. Megismertem egy másik családot, amely boldoggá tesz. Ezelőtt nem is ismertem ezt a kifejezést.

Bakugo csak értetlenül nézett rám. Várta, hogy neki kezdjek, de egyszerűen nem találtam a szavakat. Egy örvénybe keveredett hajót próbáltam a partra kormányozni vitorla nélkül.
A gondolatok örvénye teljesen magába szippantott, elszívva az összes energiát a testemből. Remegtem, hogy most mindent elveszíthetek. Hiába küldött a fiú egy bíztató mosolyt, hiába simogatta a kezemet nyugtatólag, azt hittem: felrobban a teljes lényem a fusztráló nyomás alatt.

Égettek a kedves, puha érintések. Belülről marták a testem. Forróság lepte el a lelkem, láztól forrt, úgy mint a máglyán égőké az adrenalin löket által.

Mégsem tettem semmit. Csak ültem és bámultam ki az ablakon.

-Már másfél órája hallgatom a csendet!-csattant fel a fiú, ezzel magára vonva a figyelmemet.-Ha szakítani akarsz, csak mondd ki! Nem húzd az időt!-dühös volt. Fájt kimondania a szót, mégis megtette. Bennem miért nincs ennyi erő, hogy csak úgy kiejtsem a súlyos szavakat?

-Nem akarok szakítani.-feleltem halkan, majd a fiúhoz bújva próbáltam magamat nyugtatgatni.

-Akkor mi a baj?-ezúttal sokkal lágyabb hangon szólt hozzám. Látszólag megnyugodott, hogy mellette maradok. Mellette, de meddig? Ha megtudja az igazat, ő vajon marad? Két lábon akartam állni a földön, de az egyik megsérült és nem bírja tovább, a másik pedig egy szakadék fölött egyensúlyoz. Olyan cirkuszi mutatvány ez, melyben nincs mentőháló, ha leesnél.

Nagy sóhajtások hagyták el a számat. Sokat voltam egyedül. Nem akarok továbbra is így maradni. A magányban a legrosszabb érzés, hogy a fájdalmad egy apró kis cseppjétől sem szabadulhatsz meg. Mindent szorosan magadba kell préselned reménykedve, hogy sosem lesz tele a bödön. Mert ha az edény szétreped, egyszerre omlik minden a nyakadba. És ekkor nincs menekvés. Örök veszteségre ítélted a harcot, melyben elveszítheted önmagad. Nem akartam a magány martalékává válni.

-Tudod, sok hibát követtem már el...-nyeltem egy nagyot.  Minden szó bennakadt a torkomon, a sírás kerülgetett.-Olyan hibákat, melyekben mások sérültek meg. Én okoztam fájdalmat nekik.-egyre jobban levert a víz, amint tudatosult bennem, hogy most igenis felfedem magam. Ujjaim remegtek a félelemtől, hogy ezennel mindennek vége. Újra kitaszítottá válok, amint az utolsó szó is elhagyja a számat.-Rengeteg embernek ártottam. Olyanokat is elárultam, akiket szeretek. Katsu, ugye tudod, hogy szeretlek?-könnyezve fogtam két kezem közé az arcát, míg ő óvatosan próbálta letörölni egyre csak felbukkanó könnyeimet.-Ugye tudod?