Oneshots // MHA//BnHA

Karácsonyi kiadás I.-Beszélnünk kell!

A kezeimet összedörzsölve próbáltam melegen tartani azokat, amíg a szórakozó embereket figyeltem: körülöttem mindenki fogócskázott, jégtánc bemutatót tartott, vagy éppenséggel a palánkot támasztotta abban reménykedve, hogy az megvédi a hátsóját a puffanástól.
A leheletem apró felhőként terült szét a fehér tájon, jelezvén hogy igenis tél van. Meleg sapkába és sálba bugyolált fejem alig látszott ki a sok réteg közül, mégis minden porcikámmal együtt fázott. Szemeimet folyamatos járattam körbe-körbe, néha megpihentetve őket az osztálytársaim hülyeségén. Sero a tapaszával körbe tekerte Kaminari derekát, s úgy húzta maga után a fiút, aki eközben mindenféle mutatványt hozott létre. De a kis előadásuk nem ezzel ért véget, ugyanis a kanyarokról elfeledkezve, a lendület által Denki belecsapódott a pálya oldalába, ezzel átesve azon. Sero kíméletlenül kinevette szegényt, amint az felbukant, hogy jól van. Én is megkuncogtam őket.
Ida a pálya túloldalán próbálta megtanítani Uraraka és Ojiro számára a korcsolyázás szépségeit, de ők egyre értetlenebb fejjel meredtek tanárukra.
A kabátot összébb húztam magamon, mintha az segítene nem megfagyni. A hideg ellenére élveztem, hogy itt lehetek. Élveztem, ahogyan a hó lassú pelyhekben szállingózik, ahogyan a dér megcsípí az orcánkat, élveztem, ahogy a többiekkel lehetek.

-Mit nézel ennyire?-szólalt meg mellőlem egy dörmögős hang, s ezzel együtt elszállt mellettem egy kósza lehelet is. Felém nyújtott egy pohár gőzölgő kakaót, mely áldasként simogatta kihűlt kezeimet. A forró ital csak úgy belesimult tenyereimbe.

-A többieket.-feleltem röviden és tömören, melyre csak egy értem hümmögés jött válaszul. Eközben aprókat kortyoktam az italból, mely az egész testemet kezdte felmelegíteni.

-Tiszta piros az arcod, ennyire fázol?-kutattot pillantásaival a fiú, mire én is rávezettem a tekintetemet.

-A tiéd is ilyen.-simogattam meg lehült arcát egy mosoly kíséretében. Ő csak megfogta a kezem, majd egy apró csókot lehelt rá. Lehelete kellemesen meleg fuvallatként simogatta bőrömet.

-Legközelebb hamarabb szólj, hogy fázol.-korholt meg szelíden, miközben ujjainkat összefűzte egy nagy gombolyagköteggé, melynek nem lehet tudni, hol a vége, így inkább hagyod, hadd maradjon az örökké úgy, ahogy van.

A kakaó egyre csak gőzölgött, barnán kavarodott az apró pohárban, míg szemem a pályán szórakozó barátaim és a mellettem álló barátom között cikázott.
Mögöttem felszólalt egy karácsonyi zene, mely a szeretet hírdette. És ekkor éreztem, hogy mentem megfagy bennem az összes vér. Ilyen gondtalan életem is lehetne, velük, vele. De nehéz elszakadni a sötétségtől, amely folyton a válladat simogatva babusgat egyre mélyebbre. Fájt a tudat, hogy minden egyes percben elárulom őket, őket, akik a családomat jelentik. De a vér kötelez.

Testemben feloldódott a csomó, mely csak emlékeztetni akart a kötelességemre. Mégis, ahogyan a mellettem álló fiúra néztem, és az elmosolyodva ölelt át, otthon éreztem magam a karjaiban. Egy otthon, melyben egyszerre fuldoklom és lelek új életre.

-Katsuki...beszélnünk kell...-jelentettem ki hezitálva, mire a fiúnak ráncba szökött a szemöldöke. Sose jó jel, ha valaki ezt mondja.