the art of being empty (yoonmin) ✓

második fejezet

"a bántalmazott
 és a bántalmazó
 - én mindkettő voltam már"

Park Jimin

Bágyadtan nyitogattam az íriszeimet, amikor meghallottam a hajnali négyre beállított ébresztőórámat, így amint csak tudtam, kikapcsoltam azt, hogy a szobatársaimnak ne okozzak kellemetlenséget. Nem egyszer volt már, hogy lekorholtak, amiért minden reggel ilyen korán kelek, ezzel néha őket is felzavarva, de tudtam, hogy ahhoz, hogy sikeres lehessek, hajnalok hajnalán kell elkezdenem a napomat. Nem fetrenghetek az ágyban reggel hétig, ha azt akarom, hogy egy nívós egyetemre kapjak ösztöndíjat.

Nyöszörögve keltem ki az ágyamból, és kétségbeesve vettem észre, hogy úgy érzem magamat, mintha semmit sem aludtam volna, pedig tizenegykor már biztosan ágyban voltam. Olyan fáradt voltam, hogy úgy éreztem arra sem lesz erőm, hogy felkeljek, nem, hogy még meg is mozdítsam az elgémberedett, leharcolt végtagjaimat.

Mély levegőt vettem, ebben a pillanatban pedig összetalálkozott a tekintetem az egyik szobatársammal is, aki csak dühös pillantásokat vetett felém, így elkapva róla az íriszeimet, inkább megmozdítottam magamat. Engem senki nem kedvel ezen a helyen, ezt pedig rendszeresen és egyértelműen a tudtomra is adják.

Minden cuccomat, ruhámat és tisztálkodási szeremet a folyosóra pakoltam, hisz nem akartam a többieket felébreszteni a motoszkálásommal, s miután minden hozzám tartozó dolgot sikeresen magammal vittem, a fürdőszobába vettem az irányt, amely a folyosó végén helyezkedett el, hogy kicsit rendbe szedhessem magamat.

Ebben az évben kerültem át az ország egyik legnehezebb művészeti iskolájába, és mivel ez a hely túl messze van az otthonomtól, muszáj voltam kollégistaként kezdeni az új iskolaévet. A második évemet jártam az egyik helyi gimnáziumban, amikor rájöttem, hogy nem azzal akarom tölteni a fiatal éveimet, hogy feleslegesen tanulok olyan tantárgyakat, amelyeket soha nem fogok használni az életben, hiszen nincs érzékem hozzájuk, amikor úgy döntöttem, hogy én táncolni és énekelni szeretnék. A zenének akartam adni a testemet és a lelkemet, az egész énemet mindenestül, s csak arra vágytam, hogy ezt egy olyan helyen tanulhassam, ahol profi előadót faragnak majd belőlem, azonban a dolgok nem pontosan úgy történtek, ahogy én azokat eredetileg elterveztem.

Nem telt bele sok időbe, rájöttem, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet. Az általánosban és ugyanúgy a gimnáziumban is osztályelső, szinte már iskolaelső voltam, s hosszú éveken keresztül azt hittem, hogy én mindenhol megállom majd a helyemet, azonban amint eltöltöttem ebben az iskolában az első napomat, minden magamba vetett hitem elszállt.

Rá kellett jönnöm, hogy itt nem én vagyok a legjobb, sőt, nem is a második esetleg a harmadik legjobb, még csak a negyedik sem. Itt mindenki tehetséges valamiben, mindenki kimagaslik egy-egy tantárgyban, s persze vannak olyanok is, akik mindenben remekelnek. Én megjelentem itt bármiféle zenei tapasztalat nélkül, csupán a művészet iránt való csodálatommal és szenvedélyemmel együtt, mindez ezen a helyen azonban ez édeskevés volt, én pedig úgy érzem, hogy lassan összedőlni látszik a gondosan felépített kis világom. Ez voltam én, Park Jimin, egy tizenhét éves senki.

Visszagondolva, már nem is értem, hogy én mit gondoltam akkor, amikor csapot-papot otthon hagyva eljöttem kollégistának az ország egyik legnehezebb iskolájába. Néhányszor énekeltem magánénektanárnál, tanultam zongorázni, s évekig benne voltam a diákkórusban is, azonban táncolni sosem tanultam, ezek a dolgok pedig nem voltak elegek ahhoz, hogy rendesen megálljam a helyemet ezen a helyen. Azonban nem terveztem feladni az itt megvívott küzdelmeimet.