the art of being empty (yoonmin) ✓

negyedik bónusz rész

Min Yoongi

18+

Nem tudtam, hogy vajon meddig maradok még itt, hogy meddig tartanak ezen épület falai között, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor végre szabad lehetek, bár ezt egyáltalán nem fizikailag értem, sokkal inkább lelkileg. Vártam azt a pillanatot, amikor végre megszabadulhatok a toxikus gondolataimtól, amelyet fojtogattak engem a nap minden egyes percében.

Vagyis... talán egy kicsit túloztam; nem fojtogatnak engem minden egyes percben, mert van valaki, aki, ha egy pillanatra is, de képes felem elfelejtetni, hogy kivé váltam, s, hogy miféle dolgokkal kell megküzdenem nap mint nap.

Persze, könnyű úgy beszélnem, hogy már átjutottam a mélyponton, legalábbis én úgy gondolom, hogy néhány hete átestem rajta, amikor ide kerültem. Az elvonóra. Ahová mindig is kerülnöm kellett volna, de talán most, hogy ezt már én is bevallom magamnak, nagyobb ereje van, mint bármikor. Mi értelme lett volna hónapokkal ezelőtt bekerülnöm ide, ha amúgy sem hittem, hogy gond van velem?

Jó volt nekem ott, a pszichiátrián, tagadva, hogy bármi bajom is lenne. Legalábbis egy ideig biztosan jó volt. Aztán elindult alattam egy hatalmas lavina, engem magával rángatva, s most itt vagyok.

Próbálom nem természetesnek venni a helyzetemet, s félreértés ne essék, nem gondolom normálisnak mindazon dolgokat, amelyeken keresztül kellett mennem az utóbbi időben, egyszerűen csak azzal próbálom feldolgozni a traumákat, hogy teljesen elbagatelizálom a szituációmat. De talán segítene, ha végre kimondanám mindazt, ami a szívemet nyomja.

S bár az itteni foglalkozások kötelezőek voltak - s jobban meg is követelték mint a pszichiátrián -, én mégsem éreztem úgy, mintha egy nyűg lenne a vállamon, hogy különböző kezeléseken és beszélgetéseken kellett részt vennem, ahol mindenki megosztotta élete nagy történetét és elmesélte, hogy mi a fenét keres itt.

Nem tudom, valószínűleg teljesen máshogy állnék az egész dologhoz, ha tudnám, hogy nem a kedvenc orvosom, Dr. Kim, ülne a hatalmas teremben, ahol általában ezeket a foglalkozásokat tartjuk. Nos, igen, ő, Kim Namjoon személyesen.

Az orvost, aki bár csak részidőben dolgozik itt, valahogy, valamiért gyakran látom, hiszen pont abba a csoportba kerültem bele én, amelyikkel ő is foglalkozik. Hát mi ez, ha nem a sors keze. Vagy Isten. Ki hogyan látja a dolgot, a lényeg úgyis ugyanaz marad; nekem mellette kellett kikötnöm.

Csak miatta vagyok képes elviselni ezt a helyet és azon dolgokat, amelyeket itt kell átélnem. Nélküle ismét megoldottam volna, hogy túladagoljam magam, ezennel talán addig fajulva, hogy meg is ölöm magam, azonban az első napon, amikor végre képes voltam kikelni az ágyamból, és magamtól sétálni, Dr. Kimmel találtam szembe magam, ki kedvesen mosolygott rám és közölte velem, hogy szívesen és türelmesen vár engem a csoportjában. Amikor nekem megfelel, nem akar siettetni.

S nekem ott, abban a pillanatban megolvadt a szívem.

Azok az aranyos gödröcskék, a fiatalos arc, az a fekete szemüveg, amelyet picitt feljebb tolt az orrán a mutatóujjával, miközben hozzám beszélt. Az a mosoly, a mély hang... még most sem vagyok képes felfogni, hogy mégis miféle gondolataim vannak Namjoonról, hiszen ez sosem volt jellemző rám. Sosem volt egy olyasfajta ember, kiről sütött, ha szerelmes volt, de esküszöm, ha valaki most látna engem kívülről, valószínűleg apró szívecskéket látna elpárologni a fejem felett.

Fura ezt megszoknom; a gondolataimat, a viselkedésemet, de még jobban ezt az egész kapcsolatomat Namjoonnal.

Mert akármennyire is nehéz elhinnem, Dr. Kim és épp olyannyira érdeklődik irántam, mint én iránta. Lehetséges, hogy én sokkal jobban szerelmesebb vagyok, azonban úgy gondolom, hogy itt nem ez a lényeg, hanem az, hogy foglalkozik velem és szeret engem. Talán jobban, mint bárki más.