the art of being empty (yoonmin) ✓

huszonkilencedik fejezet

"ők akkor is egymásra találnának
ha el lennének választva egymástól (...)"

Park Jimin

Későre járhatott már, amikor Yoongi még mindig mellettem feküdt és engem ölelt át szorosan, azonban ekkor már mindketten tudtuk, hogy lassan el kell majd búcsúznunk egymástól, tekintve, hogy hatalmas baj lehet abból, ha egy ápoló így talál minket még késő este is.

Akkor pedig, amikor Jungkook egész délután és este először lépett be a velem közös szobájába, már mindketten tudtuk Yoongival, hogy neki muszáj lesz visszamennie a saját lakhelyére. A szobatársam kissé unott arccal nézett végig rajtunk, majd egy szó nélkül vágta le magát az ágyára, hogy aztán magára húzva a takarót, a fal felé forduljon.

Aggódva néztem össze Yoongival, aki ugyanilyen arckifejezéssel nézett vissza rám, azzal pedig, ahogy egymásra néztünk eldőlt, hogy Yoonginak ma már itt nincs maradása. Nem tudom, hogy mi baja lehet Jungkooknak, azonban azzal tisztában vagyok, hogy, ha Yoongi elhagyja a szobánkat, azonnal rákérdezek erre.

Nem akarok az a barát lenni, aki elhanyagolja a másikat csak azért, mert összejött valakivel. Vagyis mi Yoongival nem igazán jöttünk össze, de azt hiszem a lényeg most egyáltalán nem az, hanem az, hogy nem akarom elhanyagolni Jungkookiet.

- Én akkor megyek - jelentette ki Yoongi halkan, én pedig őszintén hálás voltam neki, amiért ezt ő mondta ki és nem nekem kellett elküldenem őt.

Mert természetesen azt sem tettem volna szívesen, azonban mindketten tudtuk, hogy el kell majd mennie valamikor, hiszen nem maradhat itt örökké, bármennyire is azt szeretném, hogy ez történjen.

- Rendben - bólintottam egyet mosolyogva, miközben Yoongi arcára simítottam, ki lehunyt íriszekkel élvezte a cirógatásomat. - Jó éjszakát!

- Álmodj szépeket - nyomott egy apró puszit az orromra a fiú, mire azonnal melegség járta át a testemet és halkan fel is kuncogtam a tettére.

Eszméletlenül jól estek a Yoongi ilyesféle gesztusai, hát még úgy, hogy tudtam, hogy Yoongi alapjáraton nem egy ilyen érzelgős és gondoskodó fajta. Sokkal jobban esett ez úgy, hogy tudtam, ezt én hozom ki az említettből, ez pedig hatalmas büszkeséggel töltött el engem.

Néhány pillanat múlva, amikor már Yoongi is véglegesen elhagyta a Jungkookkal közös szobámat, egy aggodalmas pillantással fordultam az említett felé, aki még mindig ugyanabban a pozícióban feküdt a saját ágyában. A takarót egészen a nyakáig felhúzta, így csak az ébenfekete hajkoronáját láthattam, engem pedig önkéntelenül is elfogott egy fojtogató érzés.

Nem tudom, hogy mi lehet a baj, de azt nagyon remélem, hogy tudok majd segíteni Jungkook közérzetén.

- Jungkook - álltam meg az ágya mellett, mire a legnagyobb meglepetésemre a fiú csak még jobban magára húzta a takaróját. Teljesen lehidalva ácsorogtam egy helyben, de aztán csak ismét megpróbálkozva a dologgal, picit megbökdöstem a felém mutatott hátát. - Jungkook, mi a baj?

A fiú fáradtan felmordult, majd a karját kiemelve a takarója alól idegesen elcsapta az ujjaimat a hátától. Meglepetten léptem néhány lépést hátra, és egy pillanatra rajtam is végigfutott egy düh hullám Jungkook irányába, azonban tudatosítanom kellett magamban, hogy ebben a helyzetben először azt kéne megtudnom, hogy vajon mi lehet a problémája a szobatársamnak és egyben a legjobb barátomnak.

- Jungkook... - sóhajtottam, miközben szélsebesen megkerültem a barátom ágyát, hogy legalább az arcát láthassam, azonban akkor, amikor a tekintetem találkozott Jungkook könnyáztatta íriszeivel, az én szívem is elszorult. - Jesszus, miért sírsz? Mi a baj?