the art of being empty (yoonmin) ✓

huszonötödik fejezet

"(...)nos mondom neki én
azt hiszem ő már nem a szerelem többé
ha a szerelem ő lenne
ő itt lenne mellettem, igaz?(...)"

Park Jimin

Lesütött íriszekkel pásztáztam egyfolytában az ágytakarómat, hiszen ebben a szituációban nem lettem volna képes Min Yoongi íriszeibe nézni. Túlságosan is zavarban voltam; attól is, amit mondott és attól is, ahogy rám nézett azzal a sötét tekintetével. Nem akartam annyira kimutatni neki azt, hogy mennyire a hatásköre alá vett engem, hogy mennyire elveszi az eszemet még ezekkel az apró gesztusokkal is, azonban az az érzésem, hogy ezzel már eléggé elkéstem.

Már eleve elárultam magamat azzal, hogy egész végig vörös volt a fejem és, hogy egy másodpercig sem voltam képes Yoongi íriszeibe nézni.

- Szóval... - szólalt meg Yoongi halkan, miközben hallottam, ahogy közelebb araszolt hozzám és az ágyamhoz, amelyben feküdtem. - Odaférek még melléd?

Heves szívverés kíséretében kaptam fel Yoongira a fejemet, hogy aztán összetalálkozzak a kissé pajkos, de kedves mosolyával. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, hiszen nyilvánvalóan nagyon szerettem volna, hogy itt legyen mellettem, ugyanis eleve kicsi ágyam volt, így biztosan nagyon közel lennénk egymáshoz, azonban mindezek ellenére kicsit feszélyezve éreztem magam.

Eddig olyan fura kapcsolatunk volt, jelenleg pedig érdekes volt számomra, hogy hirtelen ilyen kedvessé vált. Nem tudtam, hogy mi a jó döntés.

Néhány pillanat múlva, amikor néhányszor összeakadt a tekintetem a Yoongiéval, ki töretlenül várt a válaszomra, minden mindegy alapon úgy döntöttem, hogy "beengedem őt az ágyamba", így picit odébb csusszanva, mosolyogva felemeltem a takarómat, melynek köszönhetően Yoongi lelkesen pattant oda hozzám, hogy aztán bebújhasson mellém.

Eszméletlenül izgultam. A szívem hevesen dobogott, szinte alig mertem levegőt venni, hiszen attól féltem, hogy a fiú meghallaná a reszketeg sóhajaimat, és egyfolytában csak arra tudtam gondolni, hogy milyen közel vagyunk egymáshoz és, hogy összeérnek a karjaink és a lábaink is.

Nagyon intim volt ez a szituáció, amely egyszerre ejtett engem kétségbe és izzította fel a testemet. Konkrétan hallom Yoongi lélegzetvételeit.

- Honnan van neked fülhallgatód és zenelejátszód? - kérdeztem rá kíváncsian, miközben a kezembe vettem az említett dolgokat. - Azt hittem mindenkitől elvették az ilyesféle dolgokat, amikor bekerültek ide.

- Tőlem is elvették - vont vállat Yoongi sóhajtva. - De van itt egy bensős emberem, aki becsempéz itt-ott ilyesféle dolgokat.

- Ki az? - lepődtem meg azon, amit a fiú mondott nekem, hiszen mindenre számítottam, csak pont erre nem. Van itt valaki, aki kintről hozza be neki azokat a termékeket, amelyeket kér? Mégis ki lehet az?

- Azt sajnos nem mondhatom el - húzta el az ajkait Yoongi kelletlenül, mire egy pillanatra igazán elöntött engem a düh.

- Mi? Miért nem? - vontam össze a szemöldökömet értetlenül. - Én aztán senkinek sem fogom elmondani.

- Tudom, de akkor is jobb félni, mint megijedni. Nem akarom megkockáztatni, hogy bárki is rájöjjön erre az egészre, mert akkor mindketten baszhatjuk.

- Jó - válaszoltam sértetten, miközben összefontam magam előtt a karjaimat és durcásan néztem magam elé.

Ez az állapot egészen addig tartott, amíg Yoongi felém nem tartotta a fülhallgatója egyik felét, mire én csak egy mély és kissé frusztrált sóhajt kieresztve megforgattam a szemeimet és unottan néztem az említett felé. Yoongi csak egy kínos mosollyal az ajkain nézett vissza rám, én pedig egy újbóli szemforgatás után elfogadtam tőle a fülhallgatót.