the art of being empty (yoonmin) ✓

első fejezet

"a nyelvem keserű
 a hiányodból származó
 éhségtől"

Min Yoongi

Vérben úszó szemekkel ültem ki az ablakom peremére, hogy onnan bámulhassam az éjszakai várost, és, hogy néhány slukkot nyugodtan elszívhassak az újonnan vásárolt cigarettás dobozomból. Egyedül, magányosan. Ismét szarul voltam és ismét be voltam tépve; valójában már a pontos idejét sem tudom megmondani annak, hogy mikor voltam utoljára teljesen tiszta, bármiféle tudatmódosítószer vagy pirula nélkül.

Egy idő után a szervezetem teljesen megszokta, hogy a fejem tele van nyomva mindenféle szarral, így igazából egy-egy gandzsa vagy nyugtató szinte már természetes hatást keltett bennem. Én pedig többre vágytam, mindig csak többre. Adrenalint, eufóriát, endorfint, dopamint, szerotonint akartam, bármit, csak ne azt az ürességet, amely kitöltötte a mindennapjaimat.

Jelenleg is egy olyan dologra készültem, amelyre még saját magam sem gondoltam volna, hogy egyszer képes leszek. Gyáva embernek tartom magamat, ezt nem is tudnám tagadni, hiszen kétségkívül az vagyok, azonban most az egyszer nem fogom engedni, hogy a félelem visszatartson engem bármitől is.

Éppen ezért ültem az ablakomban, miközben már a negyedik bűzrudat szívtam magamba. Kellett a friss levegő, amely összecsipkedte az arcomat, amely végigsimított orrom peremén, nyugtatóan azt suttogva, hogy nemsokára minden jobb lesz, ezzel öntudatomon kívül is egy paradoxont képezve, hiszen friss levegőért esedezve gyújtottam rá a már ki tudja hányadik cigarettámra, ezzel teljesen beszennyezve nem csak a környezetemet, de saját magamat is. Mocskos voltam. Mocskos és gyáva.

Elhajítva az utolsó elszívott csikkemet is, szélsebesen indultam meg a földszinten lévő nappali felé, és már nem is kellett azon gondolkodnom, hogy mit és hogyan cselekedjek, csak tettem, amit tennem kellett. Azelőtt a szekrény előtt torpantam meg, ahol az alkoholkészletünket tartottuk, bár én nem teljesen mondanám készletnek, csupán néhány üveg árválkodott ott, én pedig pont azt az egyet néztem ki magamnak, amely már fel volt bontva a múltkori rokonlátogatás miatt. Elmosolyodtam, hiszen úgy éreztem, mintha minden a kezemre játszana, ez pedig egy újabb jel volt arra, hogy ne ijedjek vissza és legyek végre férfi.

Akkor még nem tudhattam, de abban a pillanatban pont az ellenkezőjét értem el. Ott, a nappalink egyik nagyobb szekrénye előtt állva gyávább voltam mint valaha.

Senki nem volt itthon, és én ezt pont így terveztem. A szüleim vidékre látogattak a nagymamámhoz, így, ha minden igaz, csak holnap kéne megérkezniük, és én még csak rosszul sem éreztem magam amiatt, hogy az egyetlen élő nagyszülőmet még csak arra sem méltattam, hogy meglátogassam. A lelkiismeretfurdalás legapróbb szikrája sem gyulladt fel bennem, hisz tudtam, hogy nekem itthon fontosabb dolgom van.

Ezen a ponton már nem voltam képes arra, hogy bűntudatom legyen. Ha az ember valamilyen szégyenteljes dolgot csinál, csak az első pár alkalommal érzi a lelkiismerete kínzó suttogását, amely arra próbálja rávenni őt, hogy ne tegyen ilyet többet, csak sajnos valamikor úgy is újra bűnbeesik majd. Ez egy olyan dolog, amely nem ereszt többé. Nem hiszem, hogy bármelyik anyagozó is azzal a tervvel próbált volna ki bármiféle drogot, hogy ő bizony majd egyszer függő lesz, ez egyszerűen nem így működik.

Senki sem szeretne önszántából függő lenni; legalábbis én egyáltalán nem így terveztem.

Annak ellenére, hogy napi szinten roncsolom az agyamat, ahhoz még van elég eszem, hogy felismerjem, hogyan váltam is függővé. Az elején azt hittem, hogy csak a folytonos rosszkedvem miatt anyagozok egyre többet, de aztán be kellett látnom, hogy ölni tudtam volna a szerért, leszarva mindent és mindenkit körülöttem. Nem számított, hogy mik a következmények, ott hazudtam és loptam, ahol csak tudtam, volt, amikor az ételnél is fontosabb volt a drog. Józan paraszti ész és öntudat kell ahhoz, hogy ezeket a jeleket felismerd, és ha ez megtörtént... nos, akkor sem tudsz tenni ellene bármit is, és minél jobban küzdesz az ellen, hogy mélyebbre ess, annál könnyebben kerülsz a padlóra. Kábé olyan érzés, mintha futóhomokba lépnél.