the art of being empty (yoonmin) ✓

huszonnegyedik fejezet

"nem akarom, hogy barátok legyünk
a mindenedet akarom"

Park Jimin

Az ominózus eset óta, amikor is Yoongi majdnem megcsókolt engem, néhány nap telt el. Az orvosok sikeresen elismerték, hogy most már nem vagyok közveszélyes senki számára, - megjegyzem, eddig sem voltam az, csak az itt dolgozók azt hiszik, hogy egy pánikroham miatt már embert is ölhetnék -, így az infúzióról is lekötöttek, ergo ismét szabadon mozoghattam a részlegen.

Valójában az ágyhoz kötött napjaim miatt képes voltam egészen jól értékelni azt, hogy elmehetek reggelizni, részt vehetek a csoportfoglalkozásokon és nem utolsó sorban valójában arra mehetek amerre csak szeretnék egy bizonyos határon belül.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezeket a napokat Yoongival töltöttem, és, hogy már meg is történt az első csókunk, mert ez egyáltalán nem így van. Igaz, gyakran meglátogatott, az étkezéseknél is mellém ült, volt, hogy beszélgettünk is, azonban ezeken kívül semmiféle olyan lépést nem tett meg, ami tényleg közelebb hozott volna minket egymáshoz.

Lehet telhetetlen vagyok és tudom, hogy meg kéne becsülnöm azt, hogy már nem bunkó velem és, hogy tökre megnyílt nekem a maga módján, tekintve, hogy eddig két szót nem szólt hozzám, most meg legalább vagy hármat biztos, de mégis érzek a bensőmben egy aprócska hiányérzetet.

Talán túlságosan beleéltem magamat a helyzetbe. Már akkor álmodozni kezdtem olyasféle dolgokról, hogy egy pár leszünk Yoongival, amikor majdnem megcsókolt engem, pedig erre tényleg semmi szükség nem volt, hiszen csak a szívemet fájdítottam vele. Igaz, Yoongi kedves, aranyos és gondoskodó velem, csak úgy érzem, hogy nem mer közelebb lépni hozzám.

Lehet, hogy ezennel nekem kéne hozzá?

Annyira szeretek vele lenni és annyira élveztem a vele eltöltött perceket. Nem beszélünk sokat, mert egyelőre még egyikünk sem mert annyira megnyílni a másiknak, de tudom, hogy ez idővel meg fog majd változni. Legalábbis én nagyon szeretném. Szerintem az egyértelmű Yoongi számára, hogy én inkább egy nyitott személyiség vagyok, aki ha kell, ha nem, mindent elfecseg másoknak, ő pedig pontosan az ellentéte ennek. Tőle már az is nagy lépés volt, amikor annó leült mellém a reggelinél, így tényleg semmi jogom nincs a panaszkodásra.

Csak annyira vágyom már rá.

A mai reggelen szintén Jungkookkal kettesben eszegettünk a reggelinket, amely ma történetesen lekváros kalács volt, amelyből ismét alig ettem. Reggelente eszméletlenül össze van húzódva a gyomrom, így, ha akarnék, - de nyilván nem is akarok -, se tudnék normálisan megreggelizni.

Éppen Yoongin gondolkoztam és azon, hogy milyen aranyos akkor, amikor úgy mosolyog, hogy a fogsora is látszódjon, amikor is gondolataim főszereplője szépen levágta magát elém és elmosolyodott. Eddig sosem láttam mosolyogni, mindig mogorván ült az egyik sarokban és mindenki tekintetét kerülte, azonban azóta, amióta csak jóba lettünk, szinte csak mosolyogni látom.

Azt hiszem ez azért egy elég jó jel.

- Jó reggelt! - köszönt ránk lazán, aztán pedig már tömte is a szájába a kalácsot. Én csak mosolyogva néztem végig a mozdulatait.

- Neked is jó reggelt! Jól aludtál? - a szemem sarkából láttam, ahogy Jungkook megforgatja a szemeit, hiszen tény, hogy szinte minden reggel végig kell ezt hallgatnia. Lehetséges, hogy tényleg kéne mellénk egy felmosórongy.

- Ah, annyira nem jól. Rémálmok gyötörtek, aztán nem tudtam visszaaludni. Csak a szokásos.

Elhúzott ajkakkal néztem Yoongira, akit ezek szerint az éjszaka történt dolgok nem igazán rázták meg, hiszen ugyanolyan nyugodtan evett tovább, mint ahogy eddig is. Lehet, hogy hülye vagyok és kibaszottul szerelmes, de azonnal arra gondoltam, hogy bárcsak vele aludhattam volna és akkor talán elűztem volna a rémálmait.