the art of being empty (yoonmin) ✓

hetedik fejezet

"te sírsz és rám nézel
 minden fáj
 én megtartalak és azt suttogom
 de minden be tud gyógyulni"

Min Yoongi

Unottan, karbatett kezekkel ültem a helyemen, miközben lassan végignéztem a körülöttem, a velem szemben és a mellettem ülő betegeken. Ismét itt voltam, ahogy azt hetente háromszor is megteszem, hiszen kizártnak tartom, hogy az összes hétöznapomat ilyen és efféle csoportfoglalkozásokkal csesszem el, amelynek még csak az értelmét sem látom.

Én igazából egyszer sem szoktam bekapcsolódni ezekbe a beszélgetésekbe, ugyanis nem érzem úgy, hogy meg tudnék nyílni vadidegen emberek előtt, akikkel méghozzá napi szinten találkozom és össze vagyok zárva velük. Könyörgöm, a saját orvosomnak is nehezen mondom el a problémáimat, nem még rajtam kívül vagy nyolc betegnek. Zavart a tény, hogy többen vagyunk és, hogy akárhányszor megszólalok, mindenki egy személyként fordul felém.

Bámulnak. Mindenki kibaszottul egyfolytában bámul.

Az orvos, aki a csoportfoglalkozást tartja egy fiatal, harmincas éveiben járó férfi, és bár annak ellenére, hogy szimpatikus és kedves is, én túl soknak találom a személyiségét. Túl energikus, túl boldog, túl pozitív... még sosem láttam szomorúnak vagy boldogtalannak, egyszerűen az az ember egy kész energiabomba. Engem pedig ez egy kissé idegesít.

Általában ezért sem szoktam megszólalni, csupán a többieket figyelem és fejben eldöntöm, hogy kinek ment már el a maradék esze és kinek maradt még belőle egy kevés. Csak ülök és megfigyelek, mintha egy kicseszett titkosügynök lennék.

A csoportfoglalkozás éppen nagyban zajlott, amikor is az itteni pszichológusom, aki a legtöbb itt lévő beteget kezeli, egy kedves mosollyal az ajkain bekopogott az ajtón, és bocsánatot kérve beljebb engedte magát és egy másik fiút, akit az utóbbi napokban különös módon többször is láttam.

Ő az a srác, aki az egyik éjjel a nagy faliújság előtt állt, amikor én éppen fogat mosni indultam és ő az, aki szinte az összes étkezésnél bámul rám, bár a csodával határos módon engem egyáltalán nem zavart a tekintete. Csak néha, amikor már tényleg elegem volt mindenből.

A szinte már kórosan vékony fiú a túlméretezett pulóvere ujját birizgálta, miközben végignézett a csoportunkon. Zavarban volt és valószínűleg nem kicsit izgulhatott is, hiszen mindenki kíváncsian őt nézte és arra várt, hogy vajon most mi is fog történni. 

Én csak egy pillanatra kaptam a fiúra a tekintetemet, onnantól kezdve pedig inkább leszegtem a fejemet, bár az ő pillanatását még mindig éreztem magamon.

Miután a pszichológusom mosolyogva megbeszélte a dolgait a csoportvezetővel, sietősen elhagyta a termet, az idegen fiú pedig a körünkbe lett invitálva. Kissé vonakodva helyezkedett el az egyik üres széken, szinte pontosan szembe velem, és egy apró ajagörbületet megengedve magának hátradőlt. Feszélyezett volt, bár ez egy ilyen helyzetben teljesen érthető.

S mivel a fiú ezennel nem rám, hanem a csoportvezetőre figyelt, én is megengedtem magamnak, hogy több ideig legeltessem rajta a tekintetemet, ezzel jobban szemügyre véve őt.

Az arca nem kicsit beesett és szürke volt, mégis megtartotta a sajátos pufiságát, amelyről tudtam, hogy még aranyosabb lenne, ha felszedne jónéhány kilót. Orcája nagyon sápadt volt, a szeme alatt hatalmas karikák helyezkedtek el, az ajkai cserepesek, a haja fakó, a tekintete üres, a teste görnyedt és szörnyen vékony... egyszerűen eszméletlenül rosszul nézett ki a srác.