the art of being empty (yoonmin) ✓

tizenhetedik fejezet

"i've had sex he said
but i don't know
what making love
feels like"

Park Jimin

Egy ideig teljesen megsemmisülve néztem az ágyam mellett ücsörgő srácra, aki történetesen a bunkó és titokzatos srác, Min Yoongi volt. Az elején nem értettem, hogy mit keres itt vagy, hogy mégis mi olyan életbevágóan fontos, amit el akar mondani nekem, és így visszagondolva, eszméletlenül kínosan érzem magam, amiért azt hittem, hogy szerelmet vall majd nekem a semmiből, de végülis egy pont ugyanannyira sokkoló hírt közölt velem, mintha csak azt mondta volna, hogy bejövök neki.

Mindegy, a lényeg, hogy hülye voltam és már az elejétől fogva sokkal komolyabban kellett volna vennem a dolgot.

Egyszerűen soha az életbe nem jutott volna az eszembe az, hogy talán felcserélték a gyógyszereimet valaki máséval, én csupán annyit vettem észre, hogy nagyobb adagokat kapok belőlük és, hogy azok úgy kiütnek, mint állat. Arra viszont egyáltalán nem gondoltam, hogy akár bele is halhattam volna ebbe az egész szituációba, egészen egyszerűen fel sem fogtam, hogy ilyen súlyos a helyzet.

Az pedig, hogy most mindezt Yoongi elmondta nekem, hatalmasra nyitotta az íriszeimet. Szó szerint is.

- Köszönöm, hogy elmondtad ezt nekem - néztem Yoongira kissé bizonytalanul, a szemkontaktust azonnal már nem tudtam megtartani vele, ugyanis olyan szinten igézően nézett rám, hogy az már fájt. Vagy lehetséges, hogy neki ilyen az alap tekintete? - És azt is köszönöm, hogy beszéltél az orvosunkkal, még, ha ő nem is tudott nagyobb segítséget nyújtani. De eszméletlenül hálás vagyok, hogy megtetted ezt értem.

- Nem érted tettem - jelentette ki Yoongi azonnal, mintha megsértettem volna őt az előző kijelentésemmel. Azonnal elhallgattam és kicsit összébb húztam magamat, hiszen eléggé rosszul esett az, amit az előbb mondott nekem. Jó, elfogadom, hogy nem értem tette, de azért meghagyhatott volna engem ebben a hitben. - Csak idegesített ez az orvosi hanyagság és figyelmetlenség. Na, meg a szemem előtt ájultál el és rajtam kívül senki nem sietett oda, hogy segítsen rajtad.

- Értem... - suttogtam teljesen elszomorodva és inkább leszegtem a tekintetemet. Azt hittem, hogy Yoongi tud kedvesebb is lenni, bár ezzel a viselkedésével megmutatta nekem, hogy csak kényszerből segített rajtam. Ez pedig pont elég volt ahhoz, hogy a kedvemet szegje.

Ezek után hosszú percekig ismét a csöndbe burkolóztunk. Nem értettem, hogy Yoongi miért ül még mindig az ágyam mellett, holott, ha minden igaz már minden fontos információt közölt velem, - köztük azt is, hogy egyébként kurvára leszarja, hogy mi van velem, csak azért segített rajtam, mert senki más nem tette volna meg -. Csak ült és, ha jól láttam gondolkodott. Vagyis nagyon úgy tűnt, hogy valamin épp gondolkodik.

Én is gondolkodtam. Főleg azon, hogy hogy a francba tetszhetett meg nekem egy ilyen nagy mértékben bunkó srác, akinek valószínűleg még csak nem is vagyok az esete. Reménytelen a helyzet, én mégis reménykedtem, hiszen jól esett az, hogy ő segített rajtam és, hogy még az orvosunkhoz is elment, hogy elbeszélgessen vele. Nem hiszem, hogy más ezt ugyanígy megtette volna, így a remény apró kis szikrája önkéntelenül is felgyulladt a szívemben.

Lehet, hogy bunkó és, hogy meggondolatlanul ejt ki szavakat az ajkain, de legalább segített rajtam és ez nyilvánvalóan jelent valamit. Talán azt, hogy van szíve. Vagy, hogy van lelkiismerete. Ezek azért mindenképpen enyhítenek a körülményeken.