the art of being empty (yoonmin) ✓

ötödik fejezet

"hazudnék, ha azt mondanám
hogy miattad nem találok szavakat
az igazság az, hogy
olyan gyöngévé teszed a nyelvemet
hogy az elfelejti milyen nyelven kéne beszélnie"

Park Jimin

Szobatársamként egy Jungkook nevezetű fiút kaptam, akiről, mint az később kiderült, néhány nappal ezelőtt került ide és csupán tizenöt éves. Persze mindezt nem tőle tudtam meg, hanem az ápolóktól, ugyanis elmondásuk szerint, amióta Jungkook itt van, egy szót sem szólt. Engem igazán megtévesztett a viselkedése, hiszen az elején azt hittem, hogy teljesen néma, netalán süket is, de végül kiderült, hogy ő nagyon is tud beszélni, csupán úgy döntött, hogy nem hajlandó megszólalni.

Őszintén szólva, az orvosokkal ellentétben én nem igazán tartottam furának a fiú viselkedését, sőt, nagyon is ésszerűnek tartottam, ugyanis ebben a pillanatban inkább én is megnémultam volna, csak, hogy ne kelljen bárkihez is hozzászólnom.

Bár az igazat megvallva kicsit zavart az az őrjítő csend, amely belepte a Jungkookkal közös szobámat. Nem vagyok az a beszédes fajta, de azt hiszem, hogy ebben a helyzetben igazán szükségem lett volna arra, hogy valakinek kibeszéljem az érzéseimet, és, hogy az a valaki reagáljon is valamit a mondandómra. Jungkookkal beszélgetni pedig olyan érzés lenne, mintha egy fallal társalognék, így ezt a lehetőséget köszönöm szépen, de inkább kihagyom.

Szörnyen sajnáltam Jungkookot. Igaz az első percekben másra sem voltam képes csak sírásra és a saját magam sajnáltatására, azonban amint belenéztem azokba az elveszett és riadt kiskutya szemekbe, tudtam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki szenved itt. Meg kell emberelnem magamat, hiszen kettőnk közül én vagyok az idősebb, s mégis én viselkedek úgy, mint egy óvodás.

Igaz, én is fiatalnak számítottam itt a kemény tizennyolc évemmel, de ennek ellenére nem engedhettem, hogy egy nálam fiatalabbnak ilyen gyenge példát mutassak.

Erősen el kellett gondolkodnom azon, hogy minek kellett történnie ahhoz, hogy egy gyámoltalan, tizenöt éves fiú a pszichiátrián kössön ki. Eszméletlenül kíváncsi voltam, hogy vajon a szobatársam miképp kerülhetett ide, azonban nem akartam ezzel Jungkookot zargatni. Bár amúgy sem válaszolt volna.

Unottan feküdtem a kényelmetlen kórházi ágyamon, miközben minduntalan a mennyezetet bámultam, ugyanis tekintve, hogy elkobozták a telefonomat, azzal együtt pedig a fülhallgatómat is, nem találtam magamnak jobb elfoglaltságot.

Jungkook a mellettem lévő ágyban gubbasztott és a jegyzetfüzetébe firkálgatott, én pedig fejben megjegyeztem, hogy kérnem kell majd a nővérektől papírt és tollat, hogy legalább ugyanúgy, mint a szobatársam, kezdjek magammal és az őrjítő gondolataimmal valamit.

Zavart ez a fojtogató csend és Jungkook papírjának a sercegése. Beszélgetni szerettem volna valakivel, azonban néhány ápolón és Jungkookon kívül senkit sem ismerek itt, annyira pedig már nem voltam bátor, hogy elmenjek egy körútra, ahol esetlegesen barátokat szerezhetek. Egyébként sem szeretnék bárkihez is közelebb kerülni, hiszen nemsokára úgyis kikerülök innen.

Az orvosok kisvártatva észre fogják venni, hogy az ég világon semmi baj nincs velem, és akkor hazaküldenek majd. Egyelőre biztos csak néhány kivizsgálás miatt tartanak itt engem.

- Hé, nem tudod hány óra van? - szólaltam meg halkan, miközben teljesen tisztában voltam azzal, hogy a szobánkban van egy nagy falióra, de az gondoltam így ki tudok majd húzni a szobatársamból néhány szót. Jungkook unottan rám nézett, majd egy laza mozdulattal az említett tárgyra mutatott. - Takarodó mikor van?