the art of being empty (yoonmin) ✓

tizenötödik fejezet

"(...) csókolj úgy, mintha én lennék a gravitáció középpontja, te pedig úgy esel belém, mintha az én lelkem lenne a te lelked gyújtópontja. (...)
mintha az ajkaid olvasni tudnának, s én lennék a kedvenc könyved. találd meg a kedvenc oldalad a puha ponton a lábaim között és olvasd el azt óvatosan. folyékonyan. élénken. (...)"

Park Jimin

Legközelebb, amikor felébredtem, a saját ágyamon találtam magam, és az igazat megvallva kicsit furcsálltam is a tartózkodási helyemet, hiszen nem emlékeztem arra, hogy elvonultam volna-e aludni esetleg szunyókálni a szobámba. Bár tekintve, hogy az utóbbi időben milyen fáradtnak bizonyultam, teljesen elképzelhető volt az, hogy elnyomott az álom, csupán én nem teljesen emlékeztem rá.

Ebben a pillanatban viszont üdének és frissnek éreztem magam. Már nem voltam annyira fáradt vagy álmos; nyomott az igen és kissé kótyagos is, a legfontosabb mégis az volt, hogy nem éreztem úgy, mintha vissza akarnék feküdni az ágyamba, hogy tovább aludhassak. Mondjuk nem arról van szó, hogy legszívesebben kippattantam volna a fekvőhelyemről, hogy örömtáncot járjak, mindenesetre az teljesen biztos volt, hogy sokkal erősebbnek és energikusabbnak éreztem magam.

Vajon ez minek tudható be? Mi változott az életemben ilyen drasztikusan?

Oldalra fordulva megpillantottam Jungkookot, ahogy az ágya szélén ülve engem figyel, bár eddig nem hiszem, hogy észrevette az ébredésemet, ugyanis ebben a pillanatban olyan hatalmasra tágultak a szemei, hogy azt hittem azok kiesnek a helyükről. Lágyan elmosolyodtam, és teljesen azt hittem, hogy idővel Jungkook is így tesz majd, azonban a fiú csak dühösen körmölni kezdett, majd durcásan nyomta az arcomba a jegyzetfüzetét.

"Nagyon rám ijesztettél? Mégis miért nem szóltál, hogy ne hagyjalak egyedül?"

Értetlenül pillantottam vissza a dühös szobatársamra, aki csak meglágyult tekintettel sóhajtott egyet, majd az ágyam másik oldalára mutatott. Kicsit nehezen, de arrafelé fordítottam a fejemet, akkor azonban, amikor észrevettem a mellettem állványra helyezett infúzióadagot, majd az erembe beleszúrt injekciót is, teljesen elszörnyedtem. Mégis mi a fene történt?

- Mi történt? - tettem fel a kérdést Jungkooknak is, hiszen azonnali válaszokra volt szükségem. Nem értettem, hogy hogyan kerültem egyik pillanatról a másikra infúzióra úgy, hogy még csak nem is emlékszem arra, hogy miképp történt ez az egész.

Jungkook hevesen írni kezdett, és mivel nagyon úgy tűnt, hogy több időbe telik leírni nekem a mondandóját, kínosan megköszörültem a torkomat, és inkább a mennyezetet kezdtem bámulni. A kezdeti energiám már sehol sem volt; inkább kétségbeesett és összezavarodott voltam, az pedig csak még jobban megrémisztett, hogy semmire sem emlékeztem.

Esküszöm, ha ezen a helyen amnéziást csináltak belőlem, felakasztom magam!

"Elkísértelek az étkezőhöz, hogy megreggelizhessünk, azonban egy pillanatra magadra hagytalak, hogy széket keríthessek neked, mert láttam, hogy mennyire erőtlenül nehezedsz rám. Csak egy pillanat volt, azonban, amikor visszafordultam feléd, már a földön voltál, mellettem pedig Yoongi állt, miközben megpróbált felkaparni téged onnan..."

- Yoongi? - pillantottam fel Jungkookra heves szívveréssel, miközben még be sem fejeztem az írása olvasását. A szobatársam fursztráltan felsóhajtott, majd közelebb tolta hozzám a füzetét.

"...felkaparni téged onnan. Elvesztetted az eszméletedet, és az esésnek köszönhetően elég csúnyán beverted a fejedet, bár az orvosok azt mondják, hogy nem látnak maradandó károsodást, csak fájni fog egy kicsit a beütött terület. Yoongi, miután látta, hogy teljesen eszméletlen vagy, felkapott az ölébe, és orvosért kezdett kutatni, mert különös módon abban a pillanatban egy ápoló sem tartózkodott a helyiségben. Taehyunggal együtt segítettünk még neked orvost találni."