the art of being empty (yoonmin) ✓

tizenharmadik fejezet

"egyikőnk sem boldog
azonban egyikőnk sem akar elmenni
így hát tovább romboljuk egymást
szerelemnek nevezve azt"

Park Jimin

Egy mély sóhajt kieresztve köszöntem el Jungkooktól, hogy aztán a mai csoportos foglalkozás terméhez vegyem az irányt. A szobatársam ezennel nem lesz ott a beszélgetésnél, ugyanis elmondása szerint nem érzi magát a helyzet magaslatán, így inkább kihagyja azt. Én nem tulajdonítottam ennek túl sok figyelmet hiszen tudtam, hogy Jungkooknak kutya baja, csupán a fiú azóta kerüli azt a bizonyos ápolót, amióta Taehyung véletlenül meglátta a róla készült portrét Jungkook füzetében.

Mondjuk teljesen megértem, a helyében én sem szeretnék összefutni Taehyunggal, na, de így mégis hogyan kéne segítenem Jungkooknak? Ha mostantól nem hajlandó az ápolóval találkozni, akkor a kapcsolatuk veszett fejsze nyele, az biztos!

Ilyesféle dolgok cikáztak a fejemben, miközben a teremhez vezető folyosón sétáltam végig, és már éppen megnyugodtam volna, hogy ezennel senkivel sem futottam össze az utam során, amikor is a folyosón lévő egyik ajtó kinyílt, egy ismerős hang pedig az én nevemet kiáltotta onnan.

- Jimin, várj egy kicsit! - meglepetten torpantam meg a nevem hallatán, aztán megpördülve a tengelyem körül az engem szólító személyre néztem, aki történetesen az itteni pszichológusom volt egy másik fiúval az oldalán. Először azt hittem, hogy csak egy random betegről van szó, azonban, amikor a fiúra pillantottam, azonnal le kellett sütnöm az íriszeimet, hiszen maga Min Yoongi nézett vissza rám unottan. Mondhatom, csodálatos! - A csoportfoglalkozásra mész?

- Öh... aha - válaszoltam kissé zavartan és félve, hiszen sejtettem, hogy miért kérdez ilyet tőlem a doki, és a fejemben összerakott ötlet egyáltalán nem tetszett nekem.

- Nem mennétek együtt Yoongival? - kérdezett rá a doki mosolyogva, mire ismét rájuk kaptam a tekintetemet. - Hisz úgy is egy helyre mentek.

Egy pillanatra teljesen bennem rekedtek a szavak. Mármint nyilván tisztában voltam azzal, hogy a válaszom természetesen igen lesz, hiszen mi mást is mondhatnék az orvosomnak, azonban nem teljesen értettem, hogy miért kér tőlem ilyet. Ha jól tudom, Yoongi már lassan négy hónapja itt van, így nem hinném, hogy arra kellenék neki, hogy ne tévedjen el szegény a teremhez vezető úton. Gondolom nem is arra kellek, hogy, mint egy dadus, felügyeljem őt.

De akkor mégis miért várja el tőlem, akarom mondani tőlünk, a saját orvosunk, hogy együtt sétáljunk el a csoportos foglalkozásra, melynek terme jóformán csak néhány lépésre van innen?

Néhány másodperc után igaz, egy kicsit még mindig bizonytalanul, de megvakartam a tarkómat és a vállaimat megvonva jeleztem az orvosomnak, hogy nekem valójában teljesen mindegy, hogy mi történik. Igaza van, egyébként is egy irányba megyünk Yoongival, az pedig elég kínos lenne, ha egymástól néhány méterre sétálnánk.

Az orvos mosolyogva bólintott egyet a válaszomra, majd megbökve a mellette álló fiú vállát, játékosan ezt mondta neki:

- Na, menj már!

Nagyon vissza kellett fognom magam ahhoz, hogy ne röhögjek fel hangosan azon, amit az orvos Yoonginak mondott. Az pedig már csak hab a tortán volt, hogy az említett fiú teljesen zavartan és kissé el is vörösödve indult meg felém, miközben én csak arra gondoltam, hogy mennyire másképp néz ki így, egy ilyesféle "kiszolgáltatott" helyzetben.

Min Yoongi karbetett kezekkel állt meg mellettem, amikor elért hozzám, én pedig egy kínos pillantással néztem vissza az orvosomra, kinek viszont már csak a hűlt helyét találtam. Na, jól nézünk ki! Szépen rám sózta az itt lévő betegek legbunkóbbját, és mégis minek a reményében?