the art of being empty (yoonmin) ✓

huszonegyedik fejezet

"mi mind gyönyörűnek születünk
és hagyni magadat meggyőzni arról, hogy ez nincs így
a legnagyobb tragédiának számít"

Park Jimin

A körém gyűlt ápolók szó szerint a szobámba toloncoltak engem, ahol konkrétan az ágyamhoz szíjaztak, mintha egy kibaszottul közveszélyes ember lennék. Igaz, a testem még mindig produkált utórengéseket az előbb idegrohamom gyanánt, azonban már régen nem voltam olyan állapotban, hogy engem erőnek erejével oda kelljen kötni valamihez, hogy még csak megmozdulni se tudjak.

Egyszerűen kimondhatatlanul elszomorító, hogy egy ilyen helyen mennyire nem tudják kezelni az ilyesféle hirtelen kialakult szituációkat. Lassan kezdem elveszíteni az összes hitemet az élettel és minden mással kapcsolatban is.

Az ápolók csak úgy sürögtek-forogtak körülöttem, miközben én szó szerint megkötött kezekkel tudtam csak figyelni őket. Már nem ellenkeztem, nem kérdeztem rá, hogy miért csinálják ezt velem, csupán csak beletörődtem a sorsomba és abba, hogy ennek az akciónak köszönhetően talán ténylegesen is meghosszabbítottam az itt kötelezően eltöltött időmet. Ebben a pillanatban már nem tudnám megmondani, hogy mégis meddig fogok itt rostokolni, a pszichiátrián, abban azonban biztos vagyok, hogy nem fogok egyhamar kikerülni innen.

És ezt vajon kinek köszönhetem? Magamnak? A szituációnak? Vagy Yooginak?

Eszméletlenül dühös voltam. Szavakban nem lehet azt kifejezni, hogy bennem mennyi hirtelen összegyűlt feszültség és negatív energia lakozik Yoongi iránt. Dühös voltam rá, amiért eszméletlenül mély sebeket szakított fel bennem, amiért már csak azért is kezdegetett engem és, amiért nem ismerte fel a határokat, amelyeket nem kellett volna átlépnie.

Mindezek mellett azonban magamra is dühös voltam, hiszen talán nem kellett volna magamat ennyire felhúzni mindazon dolgok miatt, amelyeket Yoongi mondott nekem. Én csak... én csak annyira ideges lettem a gondolatra, miszerint az említett kurvára nincs tisztában a múltammal és azzal, hogy én milyen dolgokon megyek keresztül nap, mint nap és mégis úgy gondolja, hogy beleszólhat az életembe és megmondhatja nekem, hogy mi lenne a legjobb a számomra.

Emiatt pedig önkéntelenül is túl sokmindent kotyogtam ki neki. Olyan dolgokat mondtam el Yoonginak a pillanat hevében, amelyeket soha senkinek nem mondtam el, és dühít a gondolat, miszerint pont egy ilyen jelentéktelen ember szerzett tudomást a legnagyobb titkaimról. Akkor kellett volna ezekről beszélnem, amikor a legmegfelelőbbnek éreztem volna a pillanatot, erre egy ilyen kellemetlen alkalom során kellett fényt derítenek rájuk. Szégyellem ezt és eszméletlenül dühös vagyok magamra.

Nem most és nem egy ilyen helyzetben kellett volna kikiáltanom azokat a problémáimat, amelyek már évek óta fojtogatnak engem, azonban természetesen Min Yoonginak közönhetően ez mégis megtörtént.

Miután az ápolók infúzióra kötöttek engem, melybe valószínűleg nyugtatót is kevertek, elhagyták a szobámat, ezzel teljesen magamra hagyva engem. Arra nem is számítottam, hogy Jungkook bármikor is belép majd a velem közös szobájába, hiszen valószínűleg tudja, hogy jobb, ha most egyedül vagyok. Vagy talán most már fél is tőlem, nem tudhatom. Az nem kétség, hogy teljesen biztos, hogy félelmetesen viselkedhettem; ilyen legutóbb otthon történt velem, amikor anyával veszekedtem és azon az estén találtam aztán itt, a pszichiátrián magamat. Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem fogom megengedni magamnak, hogy ennyire elfajuljon a helyzet, azonban úgy tűnik, hogy nem voltam képes betartani a semmit sem érő ígéretemet.

Pedig anya biztos büszke lenne rám, ha tudná, hogy eddig milyen normálisan viselkedtem. Most bárcsak itt lenne mellettem. Bárcsak szipogva hozzá bújhatnék, hogy ő a lágy szavaival megnyugtasson engem.