the art of being empty (yoonmin) ✓

huszonhetedik fejezet

"a hangod azt teszi velem
mint az ősz a fákkal
te felhívsz, hogy rám köszönj
én pedig már le is vettem minden ruhámat"

Min Yoongi

Szombat reggel igazán kisimultan és üdén keltem fel, ami valljuk be, nagyon régóta nem történt már meg velem, én pedig pontosan tudtam, hogy ennek mi is lehet a valódi kiváltó oka. Vagyis inkább azt mondám, hogy ki, hiszen egyértelműen az aranyos, szőke fiúról, Park Jiminről, van szó, aki teljes mértékben elvette az eszemet.

Igaz, este alig tudtam elaludni, olyan izgatott voltam attól, ami tegnap történt köztünk, azonban ennek ellenére egyáltalán nem keltem fáradtan. Ha jól emlékszem még az álmom is Jiminről szólt, bár csupán emlékfoszlányok maradtak meg nekem reggelre.

Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy hogyan lehetséges, hogy ilyen hatalmas hatással legyen rám az a fiú, akire néhány nappal ezelőtt még csak barátként sem gondoltam. Vagyis igazából nem teljesen tudom, hogy mit gondoltam róla. Egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz, én pedig úgy éreztem, hogy, ha akarnék se tudnék már messze kerülni Jimintől, azonban mindezek ellenére még mindig azt gondoltam, hogy nem tudok benne teljes mértékben megbízni.

Nekem nem megy ilyen egyszerűen a.... barátkozás. És sokáig úgy éreztem, hogy Jimin túlságosan is rámakaszkodik, hogy túlságosan is beleélte magát abba, hogy mi picit közelebb kerültünk egymáshoz, ez pedig néha idegesített engem. Ezért is történt meg, hogy néha elkerültem a fiút, csak, hogy ne láthassam a csillogó íriszeit, amiért velem beszélhetett.

Mert valójában majd megszakadt a szívem a gondolat miatt, miszerint ő mennyire kötődik hozzám, én pedig alig-alig hozzá. Nem tudtam, hogy ezen hogyan változtathatnék, hiszen nyilván szerettem volna közelebb kerülni Jiminhez, azonban még mindig úgy éreztem, hogy ez nem megy nekem ilyen gyorsan.

Aztán pedig, amikor tegnap megcsókoltam őt, azt hittem, hogy a szívem hatalmas erővel fog kirobbanni a mellkasomból. Meg akartam csókolni Jimint, persze, hogy meg akartam, már mióta! Azok a telt, rózsaszín és kissé cserepes ajkak minden alkalommal, amikor csak a fiú a közelemben volt olyan hívogatóak voltak a számomra, hogy alig bírtam visszafogni magamat.

De tegnap, amikor végre megtörtént a várva várt csókunk, egy egész világ robbant fel bennem. A vágy megvolt a bensőmben, azonban arra egyáltalán nem gondoltam, hogy ilyen jó lesz majd Jiminnel csókolózni. Kellemes volt. Úgy éreztem, hogy szeretve vagyok általa, s akkor, amikor rákérdezett arra, hogy nem lenne-e kedvem mégegyszer megcsókolni őt, azt hittem eldobom az agyamat.

Vadító volt, hogy mennyire megbátorodott ez a félénk fiú, aki egyébként minden kimondott szavam után képes elpirulni. Amit egyébként végtelenül aranyosnak találok, de ezt Jiminnek természetesen nem kell megtudnia.

Ebben a pillanatban éppen az épület tetőterén tartózkodtam és ismét Taehyungra vártam, hogy megejthessük az időszakos és szokásos találkánkat. Olyannyira dúltak bennem az érzelmek és még annyira élénken éltek bennem a tegnap megélt pillanatok, hogy úgy éreztem, minél hamarabb el kell mondanom valakinek a jelenlegi gondolataim. És természetesen ki más lenne ez a valaki, ha nem Taehyung?

Nem vagyunk legjobb barátok, de tény, hogy közeli kapcsolatban állunk, és tényleg úgy érzem, hogy Taehyungban megbízhatok. Egyébként is... kinek mondaná el? Meghallgat és kész, nekem pedig ebben a pillanatban csupán erre van szükségem.

Néhány pillanaton belül hallottam, ahogy a tetőtérre vezető vasajtó nagy zörejjel kinyílik, így pontosan tudtam, hogy Taehyung nemsokára ideér hozzám. Már tűkön ülve vártam, hogy végre beszámolhassak neki a tegnap történt dolgokról és, hogy mennyire megváltoztatta az érzéseimet Jimin.