the art of being empty (yoonmin) ✓

harmincadik fejezet

"(...) néha a sivatag vagyok
máskor az esőerdő
de mindig a vad (...)"

Jeon Jungkook

Éppen sietősen lépkedtem a pszichiátriai részleg egyik folyosóján, pontosan tudva, hogy hová is igyekszem ilyen vehemensen. Ide-oda kapkodtam a fejemet, hogy megbizonyosodhassak arról, hogy egy orvos vagy ápoló sem tartózkodik a közelemben, majd a keresett szertár előtt gyorsan megtorpanva még utoljára szétnéztem, aztán, amilyen sebesen csak tudtam, beléptem a szertárba, gondosan bezárva magam után az ajtót.

A Taehyunggal való legutóbbi találkozásom után megbeszéltük, hogy itt találkozunk majd, és úgy látszik, hogy ezennel én voltam a gyorsabb kettőnk közül. Izgatottan toporogtam az egészen kicsi helyiségben, és unaloműzés gyanánt a szertárban lévő tisztítószereket és különféle tárgyakat kezdtem tanulmányozni, bár tény, hogy ezek nem sokáig tudták elterelni a figyelmemet Taehyungról.

Csak rá tudtam gondolni, s ebben a pillanatban is alig tudtam kivárni azt, hogy végre itt legyen velem.

Sokszor zavar, hogy mindig bujkálnunk kell, hogy nem mutathatjuk meg az embereknek, hogy együtt vagyunk, de el kellett fogadnom a szituációt, hiszen az egyikőnknek sem lenne előnyös, ha Taehyungot kirúgnák eme baklövés miatt, s így még kevesebbet találkoznánk. Maximum csak látogatni tudna engem, na, de az milyen lenne már?

Így hát maradt ez az alternatíva, amely azért valamilyen szinten minden egyes alkalommal lázba hozott engem. A lebukás veszélye mindig ott lebegett a levegőben, ez pedig mindkettőnket arra ösztönzött, hogy minél rövidebb idő alatt egyre többet kapjunk meg a másikból, amely azért valljuk be, akárhogyan is nézzük, mindig vadító volt.

Főleg Taehyung, amikor látom rajta, hogy alig várja, hogy megcsókolhasson engem, aztán pedig nem képes arra, hogy leálljon. Még akkor sem, amikor mindketten tudjuk, hogy nem lehetünk oly huzamosabb ideig együtt.

Ilyen és efféle dolgokon gondolkodtam éppen, amikor valaki hirtelen kinyitotta a szertár ajtaját, én pedig izgatottan fordultam a személy felé, azonban csalódottan fújtam ki a levegőmet, amikor egy teljesen értetlen ábrázatú gondnok nézett vissza rám.

- Te meg mit csinálsz itt? - kérdezett rá meglepetten, én pedig ebben a pillanatban olyan dühös és csalódott voltam, hogy nem a várva várt Taehyungom lépett be az ajtón, hogy nem voltam képes arra, hogy normálisan viselkedjek, így egészen egyszerűen kilöktem azt a szegény gondnokot a szertárból, az ajtót pedig szépen az arcába csaptam.

Igen, tudom, ez nem volt valami szép tőlem, de mentségemre szóljon, hogy szerelmes vagyok és ilyenkor köztudott, hogy az ember nem tud normálisan viselkedni és gondolkodni.

Durcásan és puffogva fontam össze magam előtt a karjaimat, s így vártam továbbra is Taehyungra. Nagyon ajánlom neki, hogy perceken belül megjelenjen itt, mert, ha nem, akkor napokig nem szólok majd hozzá.

Úgy látszik, hogy a gondolataim meghallgatásra találtak, ugyanis néhány pillanaton belül egy mosolygós és kissé kifulladt Taehyung lépett be a szertárba, én pedig abban a pillanatban vetettem magamat a nyakába, amelyet ő csak egy édes kuncogással reagált le, majd lassan bezárta maga után a szertár ajtaját.

- Szia, Édes - köszöntött a sajátos, mindig szívmelengető módján, mire azonnal elpirultam és csak még jobban az ápolóhoz bújtam.

Én is annyira szerettem volna köszönteni vagy becézni őt, de nem tudtam, és ez nagyon zavart engem. Én is szép dolgokat akartam suttogni a fülébe, elmondani neki, hogy mennyire szeretem őt és, hogy mennyire fontos is ő nekem, azonban nem voltam képes rá.