the art of being empty (yoonmin) ✓

tizenkilencedik fejezet

"hogy lehet ilyen könnyű neked
kedvesnek lenni az emberekkel kérdezte ő
tej és méz csöppent le
az ajkaimról, ahogy válaszoltam
úgy, hogy az emberek nem voltak
kedvesek hozzám"

Park Jimin

Néhány nap múlva az infúziónak és a rengeteg pihenésnek köszönhetően végre kiléphettem a szobámból, hogy visszatérjek az eddig megszokott "életemhez". Amikor reggel felkeltem, már tudtam, hogy a mai napon részt kell vennem a csoportfoglalkozáson, az individuális kezelésen a pszichológusommal és az étkezéseken is.

Valójában nem annyira volt kedvem ahhoz, hogy ismét visszatérjek a szürke mindennapjaimhoz. Igazából különösen tetszett az, hogy a nap huszonnégy órájában az ágyamhoz voltam kötve és semmit nem kellett csinálnom. Itt-ott benézett rám egy-egy ápoló - köztük is főleg Taehyung, bár nyilvánvalóan ezt főleg Jungkooknak köszönhetem -, azonban ezen kívül nem igazán kellett kapcsolatba lépnem bárkivel is.

Sokat beszélgettem Jungkookkal és rengeteget aludtam, így hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett nekem a szituáció.

Így történt tehát, hogy a mai reggelen Jungkookkal az oldalamon sétáltam el az étkező terembe, hogy átvehessük a reggelinket, arra azonban egyáltalán nem gondoltam, hogy ezen alkalommal nem csak ketten fogunk ücsörögni az asztalnál.

Éppen nagyban turkáltam a reggelimben, amely ezennel zabkása volt, Jungkook pedig nyilvánvalóan lapátolta magába ezt az íztelen undorítóságot, amikor is valaki hirtelen kihúzta a velem szemben elhelyezkedő széket, majd arra levágva magát, köhintett egyet. Egyszerűen nem tudtam összerakni a fejemben, hogy ki lehet az, aki csak úgy a semmiből leült kettőnkhöz úgy, hogy egyébként hetek óta egyedül étkezünk Jungkookkal, így kíváncsian pillantottam fel a tányéromból, azonban, amint megláttam a velem szemben ülő személyt, szinte kiestek az íriszeim a helyükről.

Jungkookkal teljesen összezavarodva néztünk össze, én pedig pontosan tudtam, hogy ebben a pillanatban mindketten ugyanarra gondolunk; hogy mégis mi a fészkes fenét keres az asztalunknál a mindig bunkó és elviselhetetlen, Min Yoongi?

Ez egyszerűen olyan volt, mint egy rossz vicc, sőt. Az év legrosszabb vicce.

- Khm... - kavargattam kissé zavartan a barna színű zabkásámat. - Mit csinálsz itt?

- Talán nem ülhetek le oda ahová csak akarok? - kérdezett vissza Yoongi felvont szemöldökkel, mire fújtatva megforgattam az íriszeimet.

- Én nem ezt mondtam, csak megkérdeztem, hogy mit csinálsz itt - hagytam abba az ételem turkálását, hogy az összes figyelmemet Yoonginak szentelhessem, aki úgy folytatta tovább a reggelijét, mintha mi sem történt volna, ez pedig csak még jobban dühített engem.

- Reggelizem - vágta rá a velem szemben ülő srác, miközben hevesen lapátolta magába ezt az undormányt.

Jungkook értetlenül és kissé dühösen néztünk össze. Pontosan tudtam, hogy Yoongi ezt direkt csinálja, már csak azt nem értettem, hogy pontosan miért is. Mi haszna vagy boldogsága van neki abból, hogy leül mellénk, hogy aztán kedvére basztathasson minket? Máskor akármennyire is örültem volna a társaságára, jelenleg látni sem akartam őt és ezt mindenáron a tudtára akartam adni.

- Azt értem, de miért itt? Rengeteg üres hely van még az étkezőben.

- Csak mert.

Hatalmasat sóhajtottam Yoongi ismét igazán hasznos válaszára, majd Jungkookra sandítottam, aki viszont teljesen nyugodtan kanalazta magába a zabkását. Esküszöm ebben a pillanatban még az is kiakaszt, hogy hogy a fenébe tudják megenni ezt az ízetlen moslékot.