the art of being empty (yoonmin) ✓

huszadik fejezet

"az lehet, hogy nem te voltál az első szerelmem,
de te voltál az a szerelmem,
aki az összes többi szerelmemet
jelentéktelenné tette"

Jeon Jungkook

A mai délutánon egy nyugodt mosollyal az ajkaimon sétáltam el az egyik közösségi terembe abban reménykedve, hogy ott majd egyedül lehetek, azonban legnagyobb szomorúságomra rajtam kívül még bent tartózkodott néhány beteg, bár szerencsére nem voltunk túl sokan, így inkább úgy döntöttem, hogy mégiscsak ott maradok.

Eredetileg azért jöttem ide, hogy kicsit rajzolgathassak és elmerülhessek a gondolataimban, és mivel viszonylag csend uralkodott a teremben, reméltem, hogy tényleg lesz alkalmam elmélkedni. Az igazat megvallva otthon rajzolás közben mindig is zenét hallgattam, azonban tekintve, hogy ezen az idióta helyen elvették a telefonomat és a fülhallgatómat is, ehhez aligha volt bármi lehetőségem. Szörnyen zavart a tudat és eszméletlenül hiányzott már a zene, azonban nem tudtam volna bármit is tenni ez ellen.

Egyszerűen el kell fogadnom, hogy megfosztottak az egyik legnagyobb boldogságforrásomtól.

Az egyik sarokban lévő babzsákot elfoglalva kényelembe helyeztem magamat, majd a jegyzetfüzetemet kinyitva és egy ceruzát a kezembe véve erősen gondolkodni kezdtem. Nem tudtam, hogy mit kéne alkotnom, egyszerűen üres volt a fejem. Vagyis nem teljesen üres, de már annyi rajzom van Taehyungról a füzetemben, hogy igazán szerettem volna valami mást is alkotni.

A ceruzámat rágva tekintettem ki az ablakon, majd kieresztettem magamból egy mély sóhajt. Rajzoljam le a kinti tájat? A természetet? Vagy az egyik beteget, aki tőlem nem messze szintén rajzolgat? Nem tudom. Úgy érzem, Taehyungon kívül nem igazán tudnék másról alkotni bármit is.

Azt hiszem, ez az állapot lassan már kezd betegessé válni, de most már nem is tudnék és nem is akarok ellene bármit is tenni. Végtelenül és visszavonhatatlanul beleszerettem Taehyungba, kár lenne tagadnom.

Nem akarom magamat lehetetlen délibábokba és álmokba ringatni, azonban néha úgy érzem, mintha Taehyung is érezne irántam némi szimpátiát. Nem arról van szó, hogy szerelmes belém, az egyszerűen teljesen abszurd lenne, de az biztos, hogy valamilyen szinten gondoskodik rólam. Mármint... én úgy vettem észre, mintha a többi beteggel nem foglalkozna annyit, mint velem, és ez eszméletlenül boldoggá tesz engem.

Sokszor megkérdezi, hogy hogy vagyok, hogy milyen volt a napom, hogy aludtam, hogy megy a rajzolás. Taehyung eszméletlenül figyelmes és csak remélni tudom, hogy mástól nem kérdez ilyen és efféle dolgokat a reggeli gyógyszer átadásnál. Akkor biztos, hogy eltűnne a szerelembe vagy a gondoskodásba vetett hitem.

Egy idő után olyannyira elgondolkodtam, hogy észre sem vettem, hogy valaki megállt felettem és valamilyen szinten eltakarta a fényt előlem. Értetlenül vontam össze a szemöldökömet, s aztán a felettem álló személyre néztem, akkor azonban, amikor tekintetem összeakadt a Taehyungéval, azon nyomban elvörösödtem és inkább leszegtem a tekintetemet.

Mégis mit keres itt?

- Szia Jungkook - mosolygott le rám azzal az eszméletlenül csábító mosolyával, amellyel, ha megkérne engem, hogy vetkőzzek le előtte, azonnal megtenném.

Jó, talán ez egy eléggé durva példa volt, de tény, hogy Taehyung mosolyától minden egyes alkalommal képes lennék elolvadni, sőt. A nadrágomat is levenni. Csak nyilvánvalóan van annyi eszem, hogy ilyet ne tegyek meg. Nyilvánosan.

Én csak egy apró, szégyenlős mosollyal az ajkaimon intettem egyet Taehyungnak, aki aranyosan szusszant egyet, majd a fejét egy picit oldalra döntve, belekukkantott a jegyzetfüzetembe.