the art of being empty (yoonmin) ✓

harminchatodik fejezet

"nem azért sírok
mert boldogtalan vagyok
azért sírok, mert mindenem megvan
s mégis boldogtalan vagyok"

Jeon Jungkook

Szörnyen elkeseredett voltam. Nem is, inkább dühös vagy csalódott, már nem is tudom igazán, oly sok érzelem kavargott bennem a történések miatt. Hirtelen azt sem tudtam, hogy kire kéne dühösnek lennem; Taehyungra, amiért eltitkolta előlem, hogy ő adta Yoonginak a drogot, Jiminre, amiért ilyen szinten hátbatámadott engem vagy inkább Yoongira, aki, ha nem adagolja túl magát, talán ez az egész meg sem történik?

Úgy éreztem magam, mintha a világ legrosszabb rémálmába csöppentem volna, ahonnan nincs szabadulás egykönnyen. Próbáltam magamat csipkedni, abba ringatni magam, hogy ez tényleg csak egy rossz álom és nemsokára felébredek majd, azonban akkor, amikor Taehyung kétségbeesett és könnyfátyolos íriszeibe tekintettem, tudtam, hogy ez nagyon is a valóság.

Ha már Taehyung is fél, ha már ő sem képes megteremteni számomra a biztonságos közeget, akkor tudom, hogy nagy baj van. És jelenleg tényleg hatalmas volt a baj.

A többi beteg már régen elhagyta a közösségi termet, amely valamilyen megnyugtatott engem, bár ez az őrjítő csend szörnyen frusztráló volt. Mi ketten szorosan álltunk egymást mellett, miközben a főorvos szikrázó íriszeit pásztáztuk annak reményében, hogy talán abból majd válaszokat kapunk. Az orvos szigorúan nézett ránk, a karjait szorosan a teste mellett tartotta, az öklét pedig erősen szorította össze. Bele sem mertem gondolni abba, hogy vajon mi lesz a következő lépése.

Hogy mi lesz Taehyunggal. Hogy mi lesz velünk.

Nem akartam még csak feléje sem pillantani, de muszáj voltam rávenni magamat, hogy egy pillanatra Jiminre nézzek, akit most először láttam rémültnek, azonban akármennyire is próbáltam nyugtatni magamat, azt mondani magamnak, hogy egészen eddig legjobb barátok voltunk, a felé irányult utálatom és dühöm nem volt képes lecsillapodni. Nem tudtam szemet hunyni afelett, amit tett ellenem és Taehyung ellen.

Nem tudom, hogy mi üthetett belé, de nem is tud érdekelni, mert nincs mentség mindazon dolgokra, amelyeket tett és mondott.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer Jimin lesz az, aki a legtöbb fájdalmat fogja majd nekem okozni. Az a kedves, aranyos fiú, aki amióta csak belépett az életembe, bearanyozza a mindennapjaimat. Ő volt az, aki segítségével kicsit magabiztosabbá váltam és, akinek valójában valamilyen szinten Taehyungot köszönhetem. S most nem teljesen tudom, hogy mit kezdjek ezzel az új Jiminnel, aki ott rúgott belém és Taehyungba, ahol csak tudott.

Én is a padlón lennék, ha Taehyunggal történt volna meg egy olyan dolog, mint Yoongival, abban azonban teljesen biztos vagyok, hogy akármennyire is ki lennék fordulva önmagamból a helyzet miatt, a legjobb barátomat akkor sem bántanám szándékosan.

És most mégis itt álltam, teljes vállszélességgel Taehyung mellett abban reménykedve, hogy nem lesz hatalmas következménye azon dolgoknak, amelyeket tettünk. Az Isten szerelmére, mi csak egymásba szerettünk, kegyetlenség lenne csak ezért büntetést mérni ránk! Tisztában vagyok azzal, hogy a Taehyunggal való kapcsolatom helytelen, tekintve, hogy egy beteg vagyok, ő pedig egy ápoló, de akkor sem lenne igazságos büntetni minket ezért.

Miért kell, hogy a szerelem mindig büntetve legyen?

- Kim Taehyung és Jeon Jungkook - sóhajtott egyet az orvos hirtelen, amely hatására egy hatalmasat dobbant a szívem és úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban képes lennék Taehyung karjaiba ájulni. - Öt perc múlva várlak titeket az irodámban! A késést nem tűröm el. Park Jimin - pillantott az ijedt tekintetű szőkeségre ugyanolyan szigorúan a doki. - Veled majd később beszélek, de ne gondold azt, hogy megúsztad ezt az egészet!