the art of being empty (yoonmin) ✓

ötödik bónusz rész

Min Yoongi

A fejem szörnyen lüktetett, a gyomrom pedig leírhatatlanul görcsölt. Én legalábbis ezekre a fájdalmakra kezdtem ébredezni, mígnem el nem kezdtem érzékelni másféle hatásokat és hangokat is körülöttem.

Közvetlen mellettem egy gép csipoghatott, amely számomra eszméletlenül zavaró volt, kicsit távolabb tőlem pedig morgó, pusmogó hangokat véltem felfedezni, mintha valakik éppen diskurálnának, bár normális szavakat nem voltam képes meghallani, így csak maradtak a kivehetetlen hangfoszlányok.

Valójában nem maradt túl sok időm azon agyalni, hogy vajon kik, hogyan és miről beszélhetnek, majdhogynem közvetlen mellettem, ugyanis az az erős has- és fejfájás megduplázódott, én pedig felnyögve próbáltam megmozdulni.

Éreztem, hogy valami hozzá van csatolva a kezemhez, éreztem, hogy van ott valami, amely miatt nem vagyok képes normálisan megmozdulni, így csak szenvedve próbáltam meg a lehető legkényelmesebb pózba elhelyezkedni, a gond csak az volt, hogy jelenleg ilyen póz számomra nem létezett.

- Yoongi... - hallottam meg egy ismerős hangot magam mellől, és esküszöm, hogy megpróbáltam felnyitni az íriszeimet, azok azonban nem voltak hajlandóak engedelmeskedni a kérésemnek. - Hallasz engem?

Csak nyöszörögni voltam képes, de azt hiszem ez a másik fél számára pont elegendő volt. Nem értettem, hogy mi ez az egész. Hol vagyok és miért vagyok ilyen állapotban? Lassan már attól kezdtem rettegni, hogy én ki vagyok, mert valahogy semmi sem jutott eszembe az elmúlt hetekkel kapcsolatban. Vajon mennyi dolog eshetett ki és miért nem emlékszem arra, hogy mi történt velem?

Ismét csak hangokat hallottam; szavakat egyáltalán, mondatokat pedig végképp, éppen ezért ismét megpróbálkoztam azzal, hogy felnyissam íriszeimet. Nem tudom, hogy az elején miért nem sikerült, hogy talán pillanatragasztót vagy nehezéket tettek rájuk, azonban ezennel sikerrel jártam, s bár még egy kicsit homályosan, de körül tudtam nézni a helyiségben, amely egy kibaszott kórházban volt.

Mégis mi a fészkes fenét keresek már itt megint? Ha jól emlékszem legutoljára a pszichiátrián voltam, s nem fért a fejemben, hogy hogyan kerülhettem ide ilyen hirtelen.

Velem szemben egy szigorú tekintetű orvos állt, közvetlen mellettem pedig az anyukám, akit ki tudja, hogy hány hónapja láttam utoljára. Akkor tehát az ő hangja volt olyan ismerős. Nem értettem... mit keres itt anya? Azt hittem, hogy az otthoni esetem után, már soha többé nem akar látni engem és örül, ha távol lehetünk egymástól.

De talán ezennel is csak kényszerből van itt. Talán a kórház telefonált neki. De lényeg a lényeg, hogy tudom, hogy nem lát szívesen, és nehéz kimondanom, de én sem szívesen látom őt. Nem azért, mert ne szeretném vagy, mert ne hiányzott volt ennyi idő után, csak fáj őt látnom mindazok után, amelyek történtek. Amely dolgokat műveltem vele és a családommal.

Nem szívesen látom őt, mert azzal, ha itt van mellettem, újabb sebek szakadnak fel és régi emlékek zúdulnak végig az agyamon. Önző vagyok, hogy ismét csak arra tudok gondolni, hogy nekem mi jó, de ez az igazság.

- Yoongi, hallasz minket? - szólalt meg mellőlem anya, mire csak bólintottam néhányat, amely hatására egy mélyből jövő, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a torkából.

- Yoongi, tudod miért vagy most itt? - tette fel a kérdést a doki, akire azonnal rákaptam a tekintetemet, és szerencsémre ezennel már tisztábban láttam a vonásait. Emiatt én is megkönnyebbültem, már csak az hiányozna nekem, hogy megvakuljak a rengeteg jelenlegi fájdalmam mellett.

Válaszolni sajnos már nem maradt időm, ugyanis egy erősebb görcs miatt össze kellett húznom magam. Szörnyen rosszul éreztem magam. Éreztem az izzadságcseppeket lefolyni az arcomon, rohadtul melegem volt, ezért megpróbáltam minél jobban kitakarózni, azonban mindezek mellett a hideg is rázott. Nem értettem, hogy mi történik velem; elrontottam volna a gyomromat? Ilyen még sosem fordult elő az életemben.