the art of being empty (yoonmin) ✓

negyvenedik fejezet

"te leutánozhatsz egy fényt, ami olyan, mint az enyém
de nem válhatsz azzá"

írói szemszög

Egy kávézó. Egy egyszerű, egyáltalán nem extra kávézó. Még csak nem is híres, nem járnak oda sokan, az emberek általában csak elsétálnak mellette, észre sem véve az épület aljában elhelyezkedő helyiséget. Egy hétköznapi, nagyvárosi hely, mégis mennyi esély volt arra, hogy két elveszett lélek pont ebben a kávézóban találjon egymásra?

Mégis mennyire az esélye ennek?

Nem sok. Ennek ellenére ez mégis megtörtént.

Yoongi éppen a pultnál fizette ki a két szokásos americanoját, amikor Jimin a barátjával, Jihyunnal belépett a kávézóba. Egyelőre egyikőjük sem figyelt fel a másikra, hiszen erre semmiféle okuk sem volt, azonban, ami késik nem múlik, és ez a mondás jelenleg rettentően igaz erre a szituációra. Jimin azonnal Yoongi után következett a sorban, aki már éppen leült volna egy tetszőleges asztalhoz, hogy ott nyugodtan megvárhassa Namjoont, amikor is meghallott egy számára egy ideje elfelejtett, de szörnyen ismerős hangot maga mellől.

Kíváncsian fordult oldalra, hiszen arra számított, hogy egy rég nem látott, kedves ismerőssel találja szembe magát, akkor azonban, amikor meglátta a pultnál ácsorgó, szőkeséget, akit ugyan eszméletlenül rég nem látott, de korántsem mondaná ismerősnek, minden vér kiszállt a fejéből, s csak tátogni tudott a hatalmas meglepetés közben.

Nem tudta mit tegyen, ugyan honnan tudhatta volna? Gondolkodott, törte a fejét, hogy vajon megszólítsa-e Jimint vagy csak lépjen le, úgy téve, mintha nem most látta volna egy év után először az egykori szerelmét.

Hatalmas emlékfolyam tört fel Yoongi elméjében, amint eszébe jutottak régi emlékek Jiminnel kapcsolatban. Egyszerűen nem hitt a szemének. Jimin... megváltozott, de nem annyira, hogy ne lehessen őt felismerni, ugyan. Yoongi sosem felejti azokat a szőke tincseket, amelyek most még szőkébbnek hatottak és azt a pufi arcocskát, amely most ténylegesen is pufibb volt. Jimin sokkal, de sokkal jobban nézett ki, mint egy évvel ezelőtt és ez mélyen legbelül szörnyen megnyugtatta Yoongit.

Amíg Yoongi azon törte a fejét, hogy vajon mit kéne tennie, addig a mellette álló Jimin észrevette, hogy valaki korántsem feltűnésmentesen bámulja őt, így már éppen arra készült volna, hogy szépen beolvasson annak a bizonyos valakinek, amikor is oldalra fordítva a fejét, Yoongival találta szembe magát.

Amint a két tekintet találkozott, szívük hevesen dobbant egyet és egy pillanatra mindketten egy egészen más helyre csöppentek; az emlékeikbe.

Jimin is ledöbbenve fogadta azt, hogy oly sok hónap és álmatlan, végigsírt éjszaka után ismét láthatja azt, aki a legtöbbet adta neki, de talán a legtöbbet vett is el tőle. Min Yoongi. Aki láthatólag felszedett néhány kilót, de ez csak azt mutatta, hogy jól van és, hogy egészséges. Jiminnek tetszett ez az új Yoongi, akit látott; már nem voltak sötét karikák a szemei alatt, már nem volt kórosan sovány és, mintha az arcmimikája is megváltozott volna.

Már nem nézett ki olyan mogorvának.

- Yoongi - suttogta Jimin maga elé teljesen lesokkolódva, miközben az ajkai elé kapta a kezét.

A szíve hevesen dobogott a mellkasában, szinte olyan érzés volt, mintha ki akart volna ugrani onnan, s Jimin, ha akarta volna sem tudta volna legalább egy kicsit is megnyugtatni magát. Egyszerűen túlságosan is izgatott lett attól, hogy viszont láthatta Yoongit. Azt a Yoongit, kinek hiányába majdhogynem belebetegedett.