the art of being empty (yoonmin) ✓

negyedik fejezet

"megérintettél
 anélkül, hogy
 megérintettél volna"

Park Jimin

Ez volt az első napom az elmegyógyintézetben. Vagyis ez a megnevezés egy kicsit talán túlzás, hiszen inkább mondanám egy pszichiátriai részlegnek mintsem egy diliháznak, de tény, hogy olyasmi beütése van és úgy is éreztem magam benne, mintha csak egy bolondokháza lenne. Tulajdonképpen a nagykórház egyik elkerített részlegéről van szó, ahonnan nincs szabad kijárás és a látogatás is korlátozva van, tehát valójában mondhatnánk egy börtönnek is.

Börtön, diliház, pszichiátriai részleg; teljesen mindegy, hogy minek nevezzük, hiszen a lényeg az volt, hogy teljesen biztos, hogy semmiféle keresnivalóm sincsen itt.

Nemrég beszéltem egy itt dolgozó orvossal, aki röviden ismertette velem az állapotomat, miután a végkimerültség miatt elájultam az újdonsült iskolámban. Próbálta körültekintően közölni velem, hogy a legjobb számomra az lesz, ha egy darabig itt maradok és megerősödök, én pedig már csak a gondolattól is, hogy hetekig egy kórházban kell majd rohadnom, képes lettem volna elhányni magamat. Tehát röviden; nem fogok egyhamar hazajutni.

Egy kórteremben ülök, s éppen arra várok már egy jó negyed órája, hogy egy orvos végre belépjen az ajtón, hogy aztán érthetően elmagyarázza, mégis mi fog történni velem. Még sosem jártam a kórház ezen részén, és látván, hogy milyen emberek mászkálnak itt, úgy éreztem nincs maradásom. Itt mindenki agymosottnak és betegnek tűnt, magamat azonban egyáltalán nem láttam dilisnek.

Halkan sírdogáltam, és arra gondoltam, hogy mégis hogy a fenébe süllyedhettem egy ilyen szintre. Nem teljesen emlékszem, hogy hogyan kerülhettem ide, ez pedig csak még jobban kétségbeejtett engem. Nem akartam itt maradni, utáltam a kórházat az orvosokkal együtt, és itt jelenleg úgy éreztem, mintha elmebeteg lennék, pedig nem voltam az, korántsem.

Pillanatokon belül egy kimért ápolónő lépett be a terembe, én pedig félve pillantottam fel rá, ugyanis eszméletlenül rettegtem attól, hogy itt fognak majd marasztalni engem. Nem akarok itt maradni. Haza szeretnék menni, de minél hamarabb.

A nő velem szemben foglalt helyet, majd a papírjait kezdte rendezgetni, később pedig jelentőségteljesen felpillantott rám, az arca azonban már nem tűnt olyan szigorúnak, mint akkor, amikor belépett ide. Inkább kedves volt, mintha valamiért sajnált volna engem.

- Ne aggódj, Jimin, nem lesz semmi baj - hangja lágyan csengett, pedig egyáltalán nem illett a kimért és büszke testtartásához, és amikor hirtelen egy zsebkendőt is felém nyújtott, ténylegesen is sikerült megnyugodnom. - Itt mindenki azért van, hogy segítsen rajtad.

Ez a mondat már eleve sántított, de egyelőre nem voltam képes túl nagy jelentőséget nyilvánítani neki. Halkan kifújtam az orromat, miközben válaszoltam néhány kérdésére, amelyekkel az ápolónő csak még jobban növelte az aggodalmamat.

Vannak problémáid az evéssel? Naponta mennyit sportolsz? Milyen iskolába jársz? Vannak barátaid? - értelmetlen kérdések tömkelege, amelyek nagy részére még csak nem is válaszolok őszintén.

- Szedsz valamilyen gyógyszert? - jött a következő kérdés, én pedig bátortalanul bólintottam párat.

- Igen, kettőt is. Antidepresszánsok, főleg szorongás és kezdeti depresszió kezelésére - válaszoltam, majd miután lediktáltam a gyógyszereim nevét, a kedves ápolónő lefirkantotta azokat.

- Rendben van, akkor szólok anyukádnak, hogy ezeket elhozhassa neked.

Megfagyott bennem a vér, a levegő pedig a torkomban rekedt a kijelentése hallatán. Egészen eddig az ujjaimat pásztáztam, s a világért sem pillantottam volna az ápolónő szemébe, de úgy éreztem, hogy most muszáj kétségbeesetten rá kapnom a tekintetemet.