the art of being empty (yoonmin) ✓

tizenegyedik fejezet

"(...) mintha büszkének kéne lennem arra, hogy engem választottál
 mintha meg kéne könnyebbülnöm azért, mert te azt gondolod, én mindenkinél jobb vagyok"

Min Yoongi

Egy hatalmas sóhajt kieresztve igazgattam magamon a felsőmet, miközben a végeláthatatlan folyosón a pszichológusom ajtaja felé vettem az irányt. Utáltam a hétköznapokat, ugyanis az azok eljötte azt jelentette, hogy különféle foglalkozásokon kell majd részt vennem.

Én személy szerint sokkal jobban élveztem a hétvégéket, amikor senki nem zargatott engem a kötelező programokkal, amikor senki nem járt be a szobámba, hogy leellenőrizze, elhagytam-e már azt, így ezek hiányában simán megtehettem, hogy egész nap ki sem másztam az ágyamból, csak akkor, ha kajálni kellett mennem. És igen, minden egyes hétvégén pontosan ezt tettem.

Nem érdekeltek engem holmi társasjátékos délutánok vagy kézműves foglalkozások, engem csak az érdekelt, hogy végre békén hagyjanak azokon a napokon, amikor nem kötelező részt venni a közösségi programokon. Ezek a napok pedig sajnos csak a szombatok és a vasárnapok voltak, így mindig megpróbáltam kellőképpen kihasználni azt, hogy csak magamra van gondom.

Ilyenkor nem kell ismét felhánytorgatnom a múltat, nem kell századszorra is elmondanom, hogy miért érzem rosszul magamat, nem kell elviselnem a többi beteg idióta megnyilvánulásait és szokásait, és ez eszméletlenül szabaddá tett engem. A hétköznapok azonban minden egyes alkalommal ismét kelepcébe zártak, egészen addig, amíg el nem jött a hétvége, és ez így folytatódik tovább minden egyes héten.

Hétköznap a hétvégét várom, hétvégén pedig azért imádkozom, hogy az ne teljen le olyan gyorsan.

Már nem, mintha a hétvégék olyan csodálatosak lennének, hiszen őszintén szólva egy normális dolgot nem tudnék megemlíteni, ami kellemesnek számít egy pszichiátrián, de legalább szombaton és vasárnap nem kell szocializálódnom és nekem ez egyelőre pont elég volt.

Ebben a pillanatban éppen a pszichológusom ajtaján kopogtam be, és, amikor elhangzott a már jól ismert hívó szó, beengedtem magamat a helyiségbe. Az orvos ugyanott ült, ahol mindig is szokott, én pedig szépen elhelyezkedtem vele szemben az egyébként igencsak kényelmesnek bizonyult karosszéken.

- Szervusz, Yoongi! - mosolygott rám kedvesen az orvos, amikor megérkeztem, majd szinte azonnal az ölébe vette az irataimat és a rólam szóló jegyzeteit is. - Hogy vagy ma?

- Jól - vontam vállat unottan, miközben az ölemben lévő ujjaimmal kezdtem játszadozni.

- Ez nem volt túl meggyőző - jegyezte meg mosolyogva, azonban én a megjegyzését csak egy vállrántással lerendeztem. Akkor legközelebb majd meggyőzőbb leszek. - Szóval csütörtökön találkoztunk utoljára... azóta történt valami érdekes? Mit csináltál a hétvégén?

- A szobámban voltam.

- Egész hétvégén?

Bólintottam egyet, mintha teljesen természetes lenne, hogy szinte egész hétvégén ki sem tettem a lábamat a szobámból, sőt. Még az ágyamból sem. Vagyis tulajdonképpen számomra ez teljesen természetes volt, abban azonban biztos voltam, hogy ezzel az orvosom nem igazán fog majd egyetérteni.

- Figyelj, Yoongi - köszörülte meg a torkát kissé szigorúan, miközben mozgolódott egy kicsit a helyén. - Elintéztem, hogy ne legyen szobatársad, amikor leromlott az állapotod azért, mert nehezen viselted, hogy nincs magánszférád. Ez teljesen rendben van, hiszen nem mindenki tudja megszokni a szobatársak gondolatát, azonban az nem teljesen oké, hogy te ezt kihasználva meg sem próbálsz szocializálódni. A hétvégi szabad program nem azt jelenti, hogy bármit csinálhatsz, hanem azt, hogy azokon a foglalkozásokon, amelyek fel vannak kínálva a számodra, nem kötelező részt venned, de azért ajánlott. Bőven három hónapja vagy itt, ezt igazán tudhatnád már.