the art of being empty (yoonmin) ✓

tizennegyedik fejezet

"víz vagyok
elég lágy ahhoz
hogy életet ajánljak fel
azonban elég kemény ahhoz
hogy el is mossam azt"

Park Jimin

Napok, talán egy hét is eltelhetett azóta az eset óta, amikor is kettesben sétáltunk el Min Yoongival a csoportos foglalkozásra. Tudom, ez most teljesen úgy tűnhet, mintha ez a történés lenne az életem eseménye, bár tekintve, hogy azóta nem tudok nem a srácra gondolni, simán benne van a pakliban, hogy szerény tizenhét évem alatt ez a néhány perc viszi a legjelentősebb pillanatnak járó díjat.

Jungkook azóta a nap óta hallgatja a panaszkodásomat, miszerint elszalasztottam a lehetőséget arra, hogy összebarátkozzam Yoongival. Tisztában vagyok azzal, hogy egy beszélgetés után nem váltunk volna legjobb barátokká, azonban én még mindig azt vallom, hogy legalább elindított volna minket egy bizonyos úton.

Úton a barátság felé.

Jungkook számtalanszor megkérdezte már, hogy mégis miért akarok ennyire jóban lenni Yoongival, a válaszom azonban minden egyes alkalommal ugyanaz volt; nem tudom. Tényleg őszintén nem tudom. Egyszerűen csak vonz, hogy ennyire zárkózott, hogy ilyen titokzatos, hogy nem tudom mi történt vele vagy, hogy miért van itt.

A szobatársammal még azon is poénkodtunk, hogy lehetséges, hogy vámpír a srác. Mondjuk nem lennék meglepve, teljesen úgy viselkedik. Azt hiszem túl sokszor néztem meg az Alkonyat filmsorozatot és ez kibaszottul meglátszik.

Az utóbbi időben pedig igazából egyre rosszabbul kezdtem érezni magam. Úgy érzem, hogy eddig semmi bajom nem volt, és most hirtelen minden összejött az életemben.

Erősebb gyógyszereket és nyugtatókat kaptam, amelyek miatt szinte a nap huszonnégy órájában ki voltam ütve és úgy járkáltam az intézmény folyosóin, mint egy igazi zombi. Egyfolytában fáradt és álmos voltam, a legrosszabb pedig az volt, hogy a foglalkozásokon és az étkezéseken kötelező volt részt vennem, és őszintén szólva eszméletlenül szégyelltem magamat, amiért ilyen ramatyul mutatkoztam mindenki előtt. És főleg Yoongi előtt.

Tisztában voltam azzal a legtöbb beteg itt erősen van gyógyszerezve, és, hogy általában mindenki úgy néz ki, mint jelenleg én, azonban azzal, hogy az utóbbi időbben ilyen rosszul éreztem magamat, bekövetkezett az, amitől eddig a legjobban rettegtem; lassan én is olyanná kezdtem válni, mint az itteni betegek.

Eddig teljesen tisztában voltam azzal, hogy teljesen egészséges vagyok és, hogy semmi bajom sincsen, egészen egyszerűen tudtam, hogy én nem vagyok ide való, azonban, amikor tegnap a reggelinél végignéztem az itt tartózkodó betegeken, semmiféle különséget sem észleltem köztem és köztük. Teljesen ugyanolyanok vagyunk.

Agymosottak, fáradtak, álmosak és megtörtek. Jelen pillanatban betegnek éreztem magamat, akármennyire is próbáltam harcolni ezen érzés ellen. Most jött el az a pillanat, amikor is a legbetegebb személynek érzem itt magam.

A reggelek különösen nehéznek bizonyultak a számomra. Olyankor még az is hatalmas erőfeszítésembe került, hogy kinyissam az íriszeimet, nem, hogy kimásszak az ágyból. Azt hiszem a legközelebbi találkozómon az orvosommal, beszélnem kell vele arról, hogy csökkentsék az adagomat. Ez így egyszerűe kibírhatatatlan, sőt. Teljesen érthetetlen.

Nem értem, hogy miért emelték meg az adagomat, amikor teljesen normálisan viselkedtem, nem voltak dühkitöréseim vagy rohamaim. Nem vagyok egy közveszélyes ember, akit ilyesféle eszközökkel kéne lenyugtatni. Hát akkor kérdezem én, mégis miért csinálják velem ezt az orvosok?