the art of being empty (yoonmin) ✓

harminchetedik fejezet

"a szerelem első napján a különleges szóba csomagoltál engem"

Park Jimin

Azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy az utóbbi időben éltem meg életem legszörnyűbb és leghosszabb heteit, sanda gyanúm pedig csak annyit lenne, hogy a kínkeserves napjaimnak még korán sincs vége. Ezalatt az idő alatt rengeteg időm volt ahhoz, hogy átgondoljam a nemrég történteket és mindazt, amit tettem és mondtam.

És hát, nem is lehet ezt máshogy kifejezni; szörnyen elbasztam. Minden téren elrontottam, a tetteimre pedig nincs se mentségem, sem pedig magyarázatom.

Pedig sok mindenkinek megpróbáltam elmagyarázni, hogy mit miért tettem, hogy vajon mi üthetett belém, a gond csupán csak az volt, hogy szinte senki sem akartam meghallgatni engem. És, hogy őszinte legyek, nem is tudtam volna normális észérvekkel szolgálni. Mégis mit mondtam volna? Hogy a szerelmem túladagolta magát, én pedig teljesen becsavarodtam? Hogy elirigyeltem Taehyung és Jungkook kapcsolatát? Hogy egy címeres seggfej voltam, aki mindenkit elűzött maga mellől?

Ezek nem érvek, csupán a színtiszta és őszinte tények.

Jungkook nem hajlandó szóba állni velem, rám sem néz, sőt, amióta hisztérikusan azt kérte az itt dolgozóktól, hogy tegyék át egy másik szobába, hogy ne kelljen velem egy légtérben élnie, már tényleg minden lehetséges köteléket elvágott, amely egyszer hozzám kötötte őt. A részlegen mindig elkerült engem, és akármikor beszélni próbáltam vele ő úgy tett, mintha nem is hallana engem. Szörnyen fáj a viselkedése, de tisztában voltam azzal, hogy minden egyes tett jogos. A bűntudat átvette az egész testem felett a hatalmat, hiszen tudtam, hogy, amit Jungkook tesz, teljesen érthető. Hogyan várhatom el tőle, hogy megbocsásson nekem, ha én sem vagyok képes arra, hogy magamnak megbocsássak?

De őszintén... meg lehet egyáltalán egy ilyen dolgot bocsátani bárkinek is? Önkényes módon elszakítottam őt és Taehyungot egymástól, hiszen, ha én nem lehetek boldog, akkor senki más se legyen körülöttem az, igaz? Akkora egy... nem is tudom. Azt sem tudom már, hogy milyen mocskos jelzővel illessem magam, hogy a lelkiismeretfurdalásom még nagyobbra nőjje magát.

Hosszú álmatlan éjszakákon keresztül hordtam el magamat a sárga földig, és, hogy őszinte legyek, kurvára megérdemeltem. Én, Park Jimin, aki mindeddig az aranyos és kedves fiút játszotta, de most kiderült róla, hogy sokkal önzőbb és undorítóbb mindenki másnál. Fogadok, hogy Jungkook nem számított arra, hogy pont én leszek majd az, aki ellene fordul, de az igazság az, hogy ez egyáltalán nincs így.

Nekem nem az volt a szándékom, hogy Taehyung vagy Jungkook ellen forduljak, én nem így terveztem, csupán ők voltak azok, akik a legsebezhetőbbnek tűntek, így hát pontosan tudtam, hogy kit kell hátba szúrnom. Igen, dühös voltam, még most is elmondhatatlanul dühös voltam Taehyungra, amiért felnőtt létére ilyen felelőtlenül viselkedett, azonban az ápolónak igaza van; a túladagolás a Yoongi hibája. Yoongi juttatta magát egy ilyen helyzetbe, ezért nem hibáztathatok másokat.

Abba kell hagynom azt, hogy mindig Yoongit védjem, hiszen tény, hogy ő nem kért segítséget, sőt, nem is gondolta úgy, hogy neki szüksége lenne rá. Pedig tudnia kellett volna, hogy én mindig mellette lettem volna, az Isten szerelmére, hisz most is mellette vagyok, ő csupán ezt nem teljesen tudja. És, ami pedig Yoongit illeti, fogalmam sincs, hogy mi lehet vele.