the art of being empty (yoonmin) ✓

harmincharmadik fejezet

"most
nincs helye annak
hogy csendben legyünk (...)"

Park Jimin

Az elmúlt néhány nap elmondhatatlanul szörnyű volt. Egyszerűen szavakkal nem vagyok képes kifejezni azt, hogy mennyire megszégyenültnek és szerencsétlennek érzem magam. És mindez ki miatt? Hát persze, hogy Min kibebaszott Yoongi miatt.

Annyira tudtam, annyira éreztem, hogy valamikor még hatalmasat fogok csalódni benne és, hogy valamikor rohadtul meg fog bántani engem, és minő meglepetés, hogy ez ezennel be is következett. Félreértés ne essék, nem veszem ezt az egész szituációt ilyen lazán, csupán ezzel a viselkedéssel próbálom enyhíteni azt a lelki fájdalmat, amelyet az említett srác okozott nekem.

Nem kommunikált velem, került engem és akkor is csak kifogásokat keresett, amikor én léptem oda hozzá.

"Fáradt vagyok, Jimin.", "Új gyógyszert kaptam és most nagyon álmos vagyok.", "Egyedül szeretnék lenni."

Oké, én mindezen dolgokat elfogadom, azonban az már kissé több a soknál, amikor minden egyes alkalommal ilyen és efféle kifogásokkal jön nekem. Bántó dolog ez, hiszen ettől úgy éreztem, hogy már nem érdeklem őt vagy, hogy már megunt engem. Egészen egyszerűen abbahagyta a velem való foglalkozást, ettől pedig a világ legszerencsétlenebb emberének éreztem magam.

Én tényleg azt hittem, hogy az a kapcsolat, amely kettőnk között kialakult tényleg erős alapokkal rendelkezik és, hogy ez már nehezen fog megtörni kettőnk között, ha valaha meg is törik. Mindezek ellenére azonban mégis megtörtént, a legszomorúbb dolog pedig az egész szituációban, hogy Yoongi még csak el sem magyarázta nekem, hogy mit miért tesz. Egészen egyszerűen egyik napról a másikra úgy döntött, hogy mindenféle kapcsolatot megszakít velem, ezt a viselkedést pedig tényleg nem tudtam hova tenni.

Igen, mielőtt még teljesen elvágta volna magát tőlem, volt egy enyhe veszekedésünk, bár azt inkább mondanám nézeteltérésnek, mintsem veszekedésnek. Már akkor is kellemetlenül éreztem magam, hiszen eddig még egyszer sem történt meg velünk olyan, hogy durvábban összekapjunk, ez pedig szokatlan volt számomra.

De tudtam, hogy ez is kell ahhoz, hogy egy normális kapcsolatunk lehessen. Mármint... ez kapcsolat volt igaz? Együtt voltunk, ugye?

Igazából már magam sem tudom. Nem vagyok biztos abban, hogy mi volt ez az egész, amely köztem és Yoongi között folyt le.

Lehet, hogy túl drámaian fogom fel ezt az egészet, és, hogy egyébként semmi probléma sincsen csak túlságosan is felhúzom magamat rajta, de akkor is rosszul esik az, ahogyan Yoongi viselkedik velem. Lehetséges, hogy beszélnem kéne vele, nem szabad, hogy veszni hagyjam ezt az egész helyzetet.

Vagyis... nem szeretném elengedni Yoongit. Nagyon nem. Fontos nekem és akármennyire is megbántott engem, én még mindig eszméletlenül kötődöm hozzá.

Jelenleg úgy viselkedem, mint egy kicseszett drámakirálynő és valószínűleg tényleg bolhát csinálok az elefántból, de nem érdekel. Őszintén, leszarom, mert jogom van ahhoz, hogy dühös legyek.

Egy hatalmas sóhajt kieresztve döntöttem úgy, hogy teszek még egy utolsó próbát és meglátogatom Yoongi a szobájában, ha pedig ezennel is elutasít engem, tudni fogom, hogy hányadán állunk. Ha őszinte akarok lenni, nem kicsit féltem ettől az egész szituációtól, de tudtam, hogy túl kell rajta esnem.

Esküszöm, mintha csak a kivégzésemre igyekeznék.

A torkomban dobogott a szívem, amikor bekopogtam Yoongi szobájának az ajtaján, akkor azonban, amikor sem mozgolódást sem bármiféle hangot nem hallottam a helyiségből, bátorkodtam benyitni oda, de sajnos csalódottan kellett leengednem a vállaimat. Yoongi szobája teljesen üres volt.